Újra és újra átrajzolt múlt

Különös világ a múlt – meghatároz minket, ahogyan mi is újra és újra rajzoljuk őt. Újra alkotjuk, újra olvassuk, kiradírozzuk és áthúzzuk, aztán kitalálunk hiányzó betűket, szavakat, talán az egész szöveget. A múlt felszínén úszunk, fodraink folyamatosan termelik mélységét, mely már-már végtelennek tetszik, és a vak sötétbe tér. Mi van odalent, a mélyben? Vajon csak egy, vagy nagyon is sokféle múlt van? Képesek vagyunk radikálisan átértékelni néha még saját múltunkat, érzelmeinket, társainkhoz, emberekhez való viszonyunkat is: „nem is úgy történt”, „nem is azt érezte(m)” – rebegjük. Legalább ilyen könnyen átrajzolhatjuk a történelmet is. Át is rajzolták, rajzolják körülöttünk, és átértékeljük magunkban mi is. Néha csak kapkodjuk a fejünket, hogy melyik a valódi múlt, melyik múlt-olvasat pillanatnyi képe az a tükörkép, melyben még mindig, s tán egyre homályosabban, meglátjuk önnön arcunkat, őseink és letűnt világok arcait. Ezek néha idegenként bámulnak felénk, elfelejtett vagy sohasem létező arcok. Máskor viszont összekacsintanak velünk, vagy fenyegetően merednek ránk. Hányféle múlt és annak hányféle felszíne az, ami a hullámzó idő felkorbácsolt tengerét összekuszálja? Orkántól tépett hajként szálai kibogozhatatlanok. A múlt mégis az, ami nélkül mi egyáltalán nem lennénk, nem lehetnénk itt. „Az” a múlt, az egyetlen, ami valahol ott szunnyad, és talán álmodik minket. Érezzük magunk körül, a mélyben, egészen az őssejtig. A végtelenül sokszálú múltak Ariadné-fonalának végén ott táncol a mindenkori jelen, s mi megszorítjuk. A múlt végpontjai vagyunk mind, a jelenkor emberei. Az átrajzolt és kivésett, átformált múlt legalább annyira meghatároz minket, mint a felfedhetetlen mélységű zuhatag: a voltjelen. Hiszen minden múltbéli esemény, ember, érzés jelen volt egykor. Sorskérdésekben hozott jó vagy rossz döntések sora vezetett ide, az idő labirintusának kezükből folyton kicsorduló éppen-itt jelen pillanatához. Leslie Pole Hartley sokat idézett mondatai: „A múlt egy idegen ország. Ott mindent másként csinálnak.” A múlt egyszerre halott, és egyszerre bennünk élő. Egyszerre hasonlít szoborhoz, alvóhoz, de se nem szobor, se nem alszik. A Gilgames eposz a halálról fogalmazott hasonlóképpen: „a halál mindenhez hasonlít, de nem azonos semmivel”. Nemcsak a saját múltunkat keressük, éljük át emlékeinkben, álmainkban, hanem őseink őseiét, amelyben tükröződik önnön jövőnk is. A jelen tükrének egyik oldalán a múlt van, a másikban a most alkotott jövendő. Melyik mozdul, mikor a másik visszanéz rá? Mit s hogyan képzelünk a múltról, meghatározza nemcsak a kortárs valóságképünket, hanem jövőnket is. Úgy hiszem, hogy nem volt ez másként hajdanán sem. Képzeljünk el egy könyvet, amelyikből sorra tűnnek el a betűk, ki tudja milyen véletlenszerű radír játéka miatt. S utólag egyes lapok, fejezetek egyre talányosabbak, olvashatatlanabbak, míg már csak egy-egy betű marad belőlük. Mit mondhatott az a mondat, amelyikből annyi maradt csak, hogy „A…k..n…ld…ngra…bb…v..g. Amikor Anonymus megírta a Gesta Hungarorum első fejezeteit, a múlt sajátos olvasatát adta át: szavaiban összefonódott a mitikus tér és idő a mesékkel, mondákkal és a kulturális emlékezettel. Sokáig a múlt nem népek rokonságát vagy nyelvek rokonságát kereste, hanem családokét, nemzetségekét. Megfért benne sokféle nyelv, sokféle rokonsági viszony: apáké, anyáké, anyai nagybácsiké és fogadott testvéreké. Nagyobb léptékben az elképzelt rokonság sok változatát hozta létre az emberiség: a bábeli történetektől az archaikus eposzokig, a vérszerződéstől az Aeneisig. A csodaszarvas-mondától a történelem nagy szereplőitől levezetett családfákig. A közösség tudatát, a kötődés elementáris igényét egy hunzai gyógyítóember úgy fogalmazta meg nekem, hogy „aki nem tudja honnan jön, az azt sem tudja, hova megy.” Aztán a reneszánsztól a romantika hajnaláig egyre újabb és újabb gondolatok születtek: még nem alakult ki a nyelvészet vagy a néprajz tudománya, de felvetették a kérdést, hogy a nyelvek melyik másik nyelvvel állnak rokonságban. Mintha ez határozná meg jelenünket. A kérdésfelvetést a Biblia „nyelvében él a nemzet” gondolata hitelesíthette, meg a racionális ész küzdelme, hogy a mítoszokat, mondákat, történeteket lecseréljük a tudományos igazságokra. A magyar nyelvet évszázadokig rokonították a héber nyelvvel, és a magyarságot a bibliai Sém, Hám és Jáfet nemzetségéhez kellett kötni a kor szellemisége szerint. A „szittya nemzet” és a „keresztény nemzet” fogalma még összekapcsolódik Werbőczy Tripartitumában, Heltai Gáspár krónikájában, aztán egyre inkább tudni vélték a távolodó múlt „igazságait”. A 18. század végén a nyelvtudomány kialakulásával sokkal kifinomultabb összehasonlító módszerek születtek – másfelé terelték figyelmünket. Ollóként nyílt szét a krónikák és emlékfoszlányok tartalma, a históriák öröksége és a felvilágosult tudományokban gyökerező új, ambiciózus ötletek és elméletek tárháza. Volt persze vita az új tudományok képviselői között is, de mindig számot tarthatott a figyelemre az újdonság, és ez egyre különlegesebb állításokra sarkallta a nagyközönség figyelmére vágyókat. A romantika immár népben gondolkozott, amelynek lelkét a nyelv alapozza meg, és a hajdani századok „hungarus” tudata avítt kacatként a szemétdombra került. Hajdanán Zrínyi büszkén lehetett egyszerre magyar és horvát, Bél Mátyás magyar és szlovák. A 19. században a népben-nemzetben gondolkodás választásra kényszerítette volna őket: „vallj színt, és mondd meg, hogy ki vagy, hova tartozol!” Ez a kényszer vetült ki a múltra is. Az ezerszálú családi ősök helyébe a monolitikus tömbök képzelt ősanyaga került. Míg a nomád világban vagy a tajgán egy pásztor, egy vadász könnyedén felsorolta hetedíziglen őseit, és akivel találkozott, ugyanígy tett, ezzel az emlékezet-személyigazolvánnyal keresték közös pontjaikat, addig a romantika századai radikálisan megváltoztatták a világot: immár nem saját őseinket, hanem népünk családfákkal le nem vezethető rokonságának őseit kellett keresni. Az ezerszálú múltból már csak egyetlen szál maradt fontos: az, ami egy néphez, egy nemzethez köt minket. S ebből fakadt, hogy nem kell emlékeznünk ükanyáinkra, szépanyáinkra, őseinkre hetedíziglen, hiszen elég azt tudni: mind magyarok voltak. Azok voltak? Talán igen. Bűntudatot okozna, ha nem? A történetek immár nem egy-egy család, egy-egy kisebb közösség múltját elevenítették meg, hanem az egységeset, ezért szükség volt e közös múltnak a megtalálására, vagy ha nem találjuk: megalkotására. Nemcsak nálunk, magyaroknál volt ez így: a lengyelek egy része szarmata ősöket álmodott, a cseheké keltát, szabadulva a szláv tengerből. A románok egészen a rómaiakig és a dákokig álmodták vissza magukat. Kölcsey Ferenc még bánkódott, hogy a magyar múlt a népemlékezetben elfelejtődött, de Arany János már csodálatos költői vénával kívánta újra alkotni azt. Sikerült is neki. A nem sokkal korábban felfedezett Anonymus Gesztája eleinte még az újdonság erejével hatott, aztán a ponyva-, szép- és tankönyvirodalom révén bekerült a népemlékezetbe. Néhány emberöltővel később, a 19. századi irodalmi és egymásra licitáló tudományos elképzelésekben, kalendáriumokban, olvasókönyvekben és más alkotásokban megalkotott múltat a 20. század elején már úgy örököltük meg, mint nagyapáink meséiből hallott népemlékezetet – s gyűjthették folkloristák, tanítók, érdeklődők. Ismét fordult a kocka: a népemlékezet már nem a Kölcsey időszakának tátongó űrjét, hanem a romantika korában megalkotott történeteket ontotta (mondta vissza), átszűrve a kor szűrőjén. Ahogy elfelejtődött a 19. századi alkotás kora, egyre többen hitték el, hogy a nép ajkán megmaradt mesék, mondák az ősöktől örökölt hagyaték egyetlen igaz forrása. Talán egy részük az is volt, de kibogozhatatlanul összefonódtak az új századok lírai mélységű alkotásaival, hajmeresztő ötleteivel és tévelygéseivel. Közben a tudományágak is átestek gyermekbetegségeiken. A szociális evolúció tanát a kulturális relativitás iskolái igyekeztek cáfolni, míg a nyelvészet eredményeit a régészet próbálta néha cáfolni, máskor megerősíteni. Majd mindkettőt a történettudomány vette kritikus górcső alá. Egytől egyig kialakították saját olvasataikat. A 20-21. század fordulóján új versenyzők tűntek fel: a populációgenetika agilis mozgalmárai, a laikus „hagyományőrzés” propagandistái és álmodozói, meg az ezoterikusok, a politikai tőke kovácsai és a szám- és egyéb misztikusok, önjelöltek. A múlt-olvasatok pedig egyre csak szaporodtak és szaporodnak. Nézeteik hópiheként hullanak a gyehennára. Mielőtt végleg elolvadnának, eltűnnének, egyre jobban belepik és eltakarják a múltat, ami talán már csak a szívünkben van.