„Az emlékezet alkot bennünket, kik alkotjuk az emlékezetet” (1)

Az emberiségről, embermivoltunkról sokat és keveset tudunk egyszerre. Ennek a soknak nem csekély része úgynevezett tudományunkból ered, ami a szociológiától az antropológián, a pszichológián és az orvosi elmetanon át tudatalatti tartományaink pszichiátriai, művészeti és egyéb megközelítéseiig ível. E tudományos irányok közös jegye határozott spekulatív előfeltételezettségük és doktrinális meghatározottságuk, ami az ember szellemi fejlődéséből adódó valamilyen konkrét hely és idő intellektualizmusának környezeti foglyává teszi ezeket. Ezért nem véletlen, ha tudásunk java része, törzse az ősidőkből fakad, amikor valamelyes intézményesedés már megtörtént, ám felesleges információdömpingtől még nem szenvedő és beérkezésvágytól még nem terhelt gondolkodók akár egy teljes életen át tűnődhettek az Íme, Az Ember! Krisztus előtti és utáni szűk vagy legtágabban vett értelmén, annak a végtelen összetettségnek a megfejthetetlenségén, amik voltunk, vagyunk, és bizonyára leszünk. Évtízezredek megfigyelése, magányos vagy közös töprengése, bármiféle válasz emberöltőkön át történő keresése vezethetett olyan korpuszokhoz, amelyek summázataként az, amit az emberiség néhány megalapozó szent könyveként, Isten-bölcsességtől revelált üzeneteként ismerünk, a kor emberéhez szólóan, egyszersmind minden időkre érvényesen megszületett. Hiszen evilági tekintetben úgyszintén érett tudás, végtelenül sokoldalú emberismeret árad belőlük akkor is, ha olvasatukban itt és most pusztán társadalomtudományi relevanciákra szorítkozunk.

Egyik legállandósultabb jegyük az emberi támaszkeresésben a bizonyosság utáni sóvárgás, s ennek ideiglenes kielégítőjeként vagy pótlékaként az intézményesedés formalizmusában történő, személytelenített válaszadásától kiváltott megnyugvás. Történelmi ívében többek között ez hozta létre mintegy második természetként az ember szociális világát, aminek roppant összetett hálójában rengeteg összetevő hol versengve, hol egymás kiegészítéseképp érvényesül — és mindez úgy áll fenn és úgy működik komplex társadalmainkban évezredek óta, hogy különféle projekcionálásokat illető emberi megegyezésen, hallgatólagos elfogadottságon túl semmi egyéb nincs benne. Nos, e szerkezet elkerülhetetlenül járulékos jegye a társadalmiasodás, majd a minden közvetlen emberi kapcsolatot kiszorító társadalmiasodottság: az, hogy maguk az emberi viszonyok válnak benne immár természetes valójuktól megfosztottan közvetítettekké, intézményesedetté, előre kodifikált és egyre teljesebben formalizálódó minták csupasz eseteivé.

Részvétlen, hideg absztraháltságú semleges megállapításnak tetszik ez, pedig emberéletek számolatlan rengetegének halálos drámájává is válhat. Hiszen funkcióbetöltésében az intézményi közbeékelődés maga is előfeltételezett, mivelhogy működő társadalomtól, kiegyensúlyozott állapotoktól függ. Mert mindenkori igazság, hogy válsághelyzetben (2) megbénul, felbomlik, közvetlen és személyes viszonyulásokkal helyettesítődik; avagy, pontosabb kifejezéssel élve, a társadalmi rend bármiféle megrendülésekor ez mond először csődöt. S mivel minél bonyolultabb — tehát kölcsönös függésekre alapozott — a társadalmi gépezet, annál sérülékenyebb; következésképpen annál inkább szükséges az ember számára valamiféle elsődleges, nem mesterkélten származtatott, hanem a természetszerű létközeget jelentő biztonság mint ősalap (újra)gründolása — avagy pontosabban, már ilyen meglévő, bár esetleg kevéssé aktív, szunnyadó ősalapnak a kultiválása, tudatosítása.
Természetjogi tétel, hogy a méltóságában kifejlődő személy — legalábbis lénye és lényege ma ismert alakultságában — hármas körbe ágyazottan létezik: saját magában, mint helyettesíthetetlenül egyedi isteni képmásban, valamint ama családban, amelyben felnövekedett s amelyhez tartozik, továbbá családi és egyre kiterjedtebb közösségek ama még valamelyest körülhatárolható tágabb közegében, amit történelmi jelenkorunk spektrumából tekintve röviden talán nemzetnek (netalán olykor államnak) nevezhetünk. A személy legbensőbb egyedisége, önazonossága vagy identitása legelemibb szinten ezekben fejeződik ki.

Amennyiben tehát történelmi tapasztalatunk azt mutatja, hogy válság idején e konvencionalitásokból épülten mesterségesen létrehozott szocialitásnak a sűrű szerkezetisége bomlik fel elsőként, úgy ebből az következik, hogy annál nagyobb esélye lesz a személynek s családi és nemzeti társasságának a sértetlen túlélésre, minél inkább támaszkodhat elidegeníthetetlenül saját tulajdonára. Ez pedig — bármilyen banálisan hangzik is — nem más, mint létünk legalapvetőbb jegyeként egyfelől — az ember természeti világához egyedüli fogódzójaként kapcsolva — egészséges ösztönvilága, másfelől pedig — immár visszafűzve közösségében megvalósuló létezéséhez — saját személyes és nemzeti, hagyományokban gyökerező s azoktól is kifejezett önazonossága.

Modern feltételeink közt folyvást újraírt hamis jelszavakkal élve úgynevezett civilizációnk az elsőt, az atomizált individuum bármiféle kötéstől mentesített szabadságának anarchikumát hirdető úgynevezett liberalizmus pedig a másodikat támadja. Politika ez, közösségrontó bomlasztás. S függetlenül álcájától, nem a tudományos vizsgálódás könyörtelen következetessége mondatja általuk ezt, hanem a behatolási szándék. Még megfogalmazása is merő ideológia — függetlenül attól, hogy manapság tudományos mezben a korszerű tudományművelés máza alatt akár akadémiai vagy egyetemi fórumon, akár oly megnyerőnek tetsző elvont filozofikummal lép fel egy ilyesféle sulykolás.

Kifejlett társadalomelméletek az emberlét alapszükségleteként tárgyalják a békét, a nyugalmat, végső soron annak zavartalan biztosítottságát, hogy az ember otthonos legyen valahol a világban, hogy legyen hová visszavonulnia és megpihennie, erőt gyűjtve a további küzdelmekhez. Olyannyira fundamentális ez az igény, hogy ugyanezek a társadalomelméletek a már említett második természet létrehozásának eszközét és megtestesítőjét, magát a kultúrát (s egyáltalán a kultúra-jelenséget) is diszciplinárisan a valahol-valamiben-otthon-kell-tudnunk-éreznünk-magunkat közegeként, létrehozójaként és kifejezőjeként tárgyalják. Nos, lényegében hasonló logikával maga a józan (azaz a romlatlan, tehát az intellektualizmus torzításaitól mentes paraszti) értelem (3) is úgyszólván az ösztönvilágnak a külső világ rontó erőitől érintetlen szférájába sorolódik be: környezetünk tisztátalanságában mintegy mentsvárként, ami asylum gyanánt megbúvást, várakozást biztosít, s erőgyűjtésre lehetőséget a valóságban történő megmaradásért folytatott harcban. A józan ész egyensúlyozó iránytű-szerepe magyarázza, hogy — amint ez egyháztörténetekből, politikatudományok diktatúra-elméleteiből egyaránt kitetszik — a hatalmi terjeszkedés mindig a köztudat, vagyis meggyőződéseink, közösségi tudásunk manipulálásával jár karöltve. Történetesen a francia forradalomtól kezdve például „felvilágosodott” elmék kinevelésével próbáltak létrehozni utópizált társadalmakat. A fasiszta szocializmus vörös s a szocialista fasizmus barna pedig csakúgy, mint a jelenünkben külföldi intervencionizmust jelentő NGO-totalitarizmus pedig kifejezetten az emberi tudat átkódolására irányuló kísérlet. Nem más volt a céljuk, mint mai változatuknak; az, hogy a természettől — teremtettségünktől — adott valahai értelem, mely a történelmileg alakult jó/rossz-határvonalak mentén még képes volt különválasztásra, most bepiszkolódottan, eltérítetten, irányaiban összezavartan összeomoljon. És tudhatjuk saját történelmünkből is, hogy az ítélőképesség megzavarodását mindig a társadalom bomlása, integrációs erejének gyengülése, önvédelmének tehetetlenné válása követi.

Születésünktől holtunkig a szocializáció s az edukáció az a szüntelenül izzó kohó, melyben hagyományunkat s nemzeti önazonosságunkat befogadjuk, miközben egész közösségi terünket áthatóan folyvást újra is fogalmazzuk. Aligha áll előttünk fontosabb feladat, mint hogy ezeket gondolatilag, művészileg s érzelmileg ápoljuk, a nap kihívásaira válaszoló képességét fokozzuk és korszerűsítsük. Ráadásul nemcsak tartásunkat a világban erősítjük ezzel, de mindezeknek társadalmi kondicionálásával egyidejűleg közösségünk emberi minőségét is növeljük.

Mert tudnunk kell, hogy a „Mi a magyar?” kérdése sem szól másról. És történelmünk búvárlása, eredetünk feltárása sem. Mert csakis erről szól gyökereink kutatása, ősi rokonságunk tisztázása, nyelvünk belső üzenetének s a népeken belül történetesen ránk jellemző egyéb specifikus geniozitásoknak az azonosítása.

Emlékeztetnünk kell itt arra, hogy csupán egyik szemléletmód az emberiség egyetemes történetében az, amelyik pusztán mennyiségek többességében lát erőfölényt. Amit persze rögvest igazolni is látszik, hogy kultúrájukban egymással összemérhető ellenfelek közt az ütközet gyakran eszerint dől el. Ám ezzel a jobbára mechanikusan kvantifikáló megközelítéssel szemben a valós végső okokhoz bizonnyal közelebb jár egy másik szemléletmód, az, amelyik — a kérdéses társadalmak életlehetőségei kiaknázásának képességeként, vagyis hogy mennyire tudnak felülkerekedni élő és élettelen környezetükön — a merőben természeti adottságok mellett az emberi minőség többletével is számol. Pontosan azzal a szemléleti lehetőséggel, ami eleink emlékezetében és gyakorlatában élénken élve csúcspontját a XIX–XX. század fordulóján érte el a növény- majd állatnemesítési tapasztalatoknak a szocialitásra történő alkalmazása akkoriban modernnek tetsző megkísérlésével, ám amelynek az embertelenségbe bukó szélsőségei — visszahatásként — a második világháború után már az emberi jogi igényeket, azok minden egyebet felülíró elsőségét hozták el. Annak kultikumát, ami az embert már önmagában tekinti joghordozónak — mintegy biológiai adottságából fakadó kiválasztottsággal, azaz léte tényének mint jogbirtokos individualitásnak olyan eleve elfogadásával, amelyben immár nem lehet helye az emberi minőség nézőpontként vagy kriterialitásként figyelembe vehetőségének sem. Amivel persze nem devalválta emberi minőségünket, csupán visszautalta oda, ahol mindig is volt: művelendő erényeink sorába, azok koronájaként.

Józan fejjel tehát jövőnk biztonsága érdekében napi taktikáinkon túli stratégiai cselekvésünkben kutató gondolkodókként mindenekelőtt hagyományunknak és nemzeti önazonosságunknak a számunkra hozzáférhető terepein kell munkálkodnunk, hogy — mint Kőrösi Csoma Sándor mondotta volt — „nyelv literatura s história ügyében” önmagunkban „puszta speculatióknál […] biztosabbak” lehessünk, azt az utat követve, amelyen — mint róla mondták volt — „a czél előtt soha meg nem pihent. […] S így néha beláthatatlan távolságokig elbarangolt.” (4)

Irodalomjegyzék:

1. Elizabeth Tonkin: Narrating Our Pasts; The Social Reconstruction of Oral History (Cambridge: Cambridge University Press 1992) xiv + 171 [Cambridge Studies in Oral and Literate Culture 22], 97 [“Memory makes us, we make memory”].

2. A két világháború közti időszakban — különösen az 1930-as évektől, a világgazdasági válság begyűrűzésétől indulóan — már kiterjedt átfogó topikává növekedett a ʻworld crisisʼ, ʻcrise mondialeʼ, ʻWeltkriseʼ ill. ʻvilágválságʼ irodalma, melyben csak ezzel a főcímmel angol nyelvterületen mintegy 120, a francián 60, a németen s a magyaron 25-25 önálló mű jelent meg. Miközben ide sorolódik rengeteg más címlehetőséggel élő mű is, mint például Hamvas Bélától ʻA Modern apokalipszisʼ (1935), a ʻKrízis és katarzisʼ (1936) s a ʻA világválságʼ (1937); egybegyűjtve in Hamvas Béla: Világválság, szerk. Szigethy Gábor (Budapest: Magvető 1983) 94 [Gondolkodó magyarok] ill. A világválság; Válogatás folyóiratokban megjelent írásaiból, szerk. Darabos Pál [2004] 2. jav. kiad. (Budapest: Hamvas Intézet 2013) 461 [Sziget].

3. A ʻmens sobrisʼ, ʻsensus sanisʼ, ʻrectum judiciumʼ, ʻrecta ratioʼ — Kresznerics Ferencz: Magyar szótár gyökérzettel és deákozattal, I (Budán: Aʼ Magyar Királyi Tudom. Egyetemʼ betűjivel XDDDXXXI), 279 —, avagy a ma használt common sense (ʻsensus communisʼ) korai magyar előfordulása ilyenek, mint például
— „a judicium, avagy józan ítélet és a közönséges természeti gondolkozásnak formája” Maróth György [stb.]: A’ Keresztyének között ez idő szerént uralkodó romlottságnak kutfejeiről valo elmélkedés, Melly Frantzia Nyelven irattatott Osterwald Friedrich János, A’ Neocomumi Helvet. Confessión lévő Eklésiának Lelkipásztora által [Jean-Frédéric Ostervald: Traité des sources de la corruption qui règne aujourd’hui parmi les chrétiens (Amsterdam 1700)]; és Mostan Magyar Nyelvre fordittatván ki-adattatott (Debreczenben: Nyomt. Margitai János 1745. Esztend.) = Magyarországi gondolkodók – 18. század: Bölcsészettudományok, II, szerk. Tüskés Gábor – Lengyel Réka (Budapest: Kortárs Könyvkiadó 2015) [Magyar Remekírók], 54–55;
— „józan ítélettétele és szive” „a természet és a józan értelem törvényei szerént” Kármán József: Fanni hagyományai [1794], Fanni ill. XIX;
— „az a nemes testalkotás, mely az eredeti magyart ékesíti, az a józan okosság (sens commun), az a természeti ítélettétel (bon sens)” Kármán József: ʻA nemzet csinosodásaʼ Uránia (1795) 3 = Magyarországi gondolkodók – 18. század: Bölcsészettudományok, II, szerk. Tüskés Gábor – Lengyel Réka (Budapest: Kortárs Könyvkiadó 2015) [Magyar Remekírók], 939;
— „józan s mértékletes gondolatok” Bielek László: Arany gondolatok aʼ mostani szabad gondolkozásnak módja ellen (Bécs: Schuender 1800) = Magyarországi gondolkodók – 18. század: Bölcsészettudományok, II, szerk. Tüskés Gábor – Lengyel Réka (Budapest: Kortárs Könyvkiadó 2015) [Magyar Remekírók], 241;
— „aʼ józan értelem, sʼ az egyenes éſz” Fleury Klaudius Apátúr [Claude Fleury, 1640–1723]: Az israelitáknak és aʼ keresztényeknek szokásaik és erköltseik [Les Moeurs des Israélites et des chrétiens (Paris: Émery, Saugrain & Martin 1720) vi + 384] I, ford. Kopácsy Jósef (Weszprém: ʼSzámmer Mihály 1801), 6;
— „helyes és józan ítélet” Kálvin János: A keresztyén vallás alapvonalai [Institutio religionis christianae, 1536] ford. Nagy Károly (Budapest: Magyar Protestáns Irodalmi Társaság 1903) [A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság Kiadványai] V. fej., 322;
— bő egy évszázaddal később már egyértelműen a természet állandósága tiszteletével azonos értelmet nyer Szabó Dezsőnél, merthogy „Az első dolog, ami meglepi azt, aki a magyar parasztot megfigyeli, hogy mennyire rendszerben gondolkodik, tudatának minden eleme mily logikus, szükségszerű kapcsolatban van egész gondolkodásával. Egységes gondolkodás, tisztánlátó szem és józan ítélet e faj uralkodó lelki sajátja.” ʻKét faj harcaʼ A Nép (1921. május 5.)
— egy rendi elöljáró bölcsessége pedig a mérték nélküliségtől történő visszatartás jegyében fogalmaztat így: „Az egyéni, a társadalmi és állami életben egyaránt a tönkremenésnek, katasztrófának, forradalmaknak hordozójává is lehet az újnak, újításnak ez a mohó ösztöne, ha csak fékezője, az óvatosság, a higgadt megfontolás, a józan ítélet, a biztos bíráló készség, a régi kipróbált dolgok megbecsülése ellenhatásként nem működik, a merész kezdeményezést a szertelenségektől vissza nem tartja.” Kelemen Krizosztom: ʻRendünk XV. évszázadának küszöbénʼ Pannonhalmi Szemle V (1930. február 15.) 30, 1.

4. Kőrösi Csoma Sándor: dolgozatai, összegyűjtötte és életrajzzal bevezette Duka Tivadar (Budapest: Magyar Tudományos Akadémia 1885) & <>, 144 [Dr. Archibald Campbell jelentése haláláról], 146 [idézés Mr. Henry Torrens közvetítésével] és 6 [ifjúkorára emlékezés].