Dr. Kubassek és Kőrösi Csoma Sándor

Ha egy tudományos könyv első megjelenését követően másfél évtized múlva már a harmadik kiadását éli meg, az azt jelenti, hogy vagy a témája, vagy a stílusa tekintetében nem mindennapi alkotás. Dr. Kubassek János A Himalája magyar remetéje című, Kőrösi Csoma Sándor életútjával, kortörténetével és földrajzi hátterével foglalkozó könyvére  nyilván mindkét feltétel érvényes, különösen a legutóbb megjelent, átdolgozott és bővített kiadásra.[1] Bár nehezen tudom elképzelni, hogy a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület negyedszázada megrendezett évenkénti tudományos konferenciájának illusztris résztvevői ne ismernék ezt az alapvető munkát, nem érzem fölöslegesnek, ha újra felelevenítjük a magát „siculo-hungarian of Transilvania”-nak valló tudós életének és munkásságának tanulságait, hiszen tudjuk, hogy repetitio est mater studiorum!

Kubassek János könyvének öthatoda szerkezetében megegyezik az első kiadásban követett fejezetek rendszerével, bár tartalma számos részterületen gazdagodott, egyötöde pedig vadonatúj anyag. A szerző korrekt módon mindjárt könyve elején sort kerít rá, hogy tisztázza: mi indokolja az első és második után ezt a harmadik, 2014-es kiadást. (1) Csoma születésének 230. évfordulója, ami „olyan számvetési kényszer, amelynek hatására ismét át kell tekinteni, új szempontok szerint értékelni is az elmúlt évek kutatási eredményeit”; (2) a közelmúltban számos új, eddig ismeretlen forrás került napvilágra, amik árnyalták és hitelesebbé tették Csoma portréját; (3) Cholnoky Jenő földrajztudós hagyatékából olyan fontos, még publikálatlan dokumentumok kerültek elő, melyek közreadása az utókor fontos kötelessége.

Mindezek mellett indokolja az új kiadást a szerzőnek az a fölismerése, hogy „a Csoma-kultusz közösségeket teremt és baráti szálak szövéséhez nyújt semmi máshoz nem hasonlítható segítséget”. Ezt a harmadik kiadást tehát egyrészt dúsabb tartalommal, másrészt egy teljesen új forrásanyagot közlő fejezettel vehetjük kézbe.

A könyv – témáját tekintve mindhárom eddigi kiadásban szereplő – törzsanyaga nyolc nagyobb fejezetből áll. Az elsőben a földrajztudós szerző azokkal a helyekkel ismerkedik és ismerteti meg az olvasót, ahol Kőrösi Csoma életét élte és munkáját végezte. Kubassek nem ötletszerű elhatározással szegődött hőse testi és szellemi vándorlásainak nyomába, hanem alapos előtanulmányok, helyszíni szemlék eredményeként vállalkozott tudományos expedícióira. Mint maga írja, „féltucatnyi élménygazdag, de olykor viszontagságos utazás Csoma tevékenysége helyszíneire, Erdélybe, Háromszékbe, Nagyenyedre, Göttingenbe, Alexandriába, Ciprusba, Szíriába, Indiába.” Ilyen tájékozódó és alapozó utak nélkül csak alkalmi, jószándékú amatőr érdeklődőkre jellemző kóborlásoknak lett volna tekinthető a Himalája magyar remetéje nyomába szegődő tájékozódás, így azonban – sokszor a maga bőrén tapasztalva – szerzőnk átélhette és megérthette hősének másfél évszázaddal korábbi útjának minden indítékát, részletét és nehézségét. A második részben bemutatja azokat a személyeket, akik Csoma nyomában előtte jártak, s akiktől átvette, átvehette a Himalája magyar remetéjének sorsát kutatva a stafétabotot. Számba veszi a legjelentősebbeket, a számára legfontosabbakat Lengyel Dénestől Baktay Ervinen és Magyari Lajoson át Jakabos Ödönig, hogy csak néhánynak a nevét említsem azok közül, akiknek jelentős szerepük volt Kubassek vándorlásainak és könyvének érzelmi megalapozásában.

A következő nagyobb fejezet címe Pénz és taps nélkül ázsiai ösvényeken, találóan fejezi ki az „őshaza” és általában a magyar keletkutatók erkölcsi és anyagi helyzetét Juliánustól Kubassek Jánosig. Nem csoda, hogy Csoma is „nagyon szűkszavú az utazás részleteit illetően, pedig Sztambultól Bejrútig a tengeren, majd a Földközi-tenger partján lévő Latakiától a Kaszpi-tenger közelében lévő Teheránig több ezer kilométert tett meg könyörületből járművön, vagy gyalogosan.” A szerzőnek saját tapasztalatai is lehettek a szíriai bazárok hangulatáról, a kalmárszellemű kerekedők és az ájtatos zarándokok egyvelegéről, a szerájok európai ember számára nehezen elviselhető légköréről, de hát a vándorok itt számíthattak arra, hogy csatlakozhatnak valamelyik karavánhoz, ami viszonylagos biztonságot jelenthetett a rablók, az eltévelygés és a kegyetlen időjárás ellen. Megállapíthatjuk, hogy Kőrösi Csomának szerencséje volt, mert nem fosztották meg életétől és mindig kapott lehetőséget, hogy csatlakozhasson egy-egy kereskedőhöz. „Háromszék fia – írja Kubassek János – mindenütt talált olyan segítőket, akikre támaszkodhatott, akik befogadták, s akik megnyitották erszényüket, hogy továbbutazhasson.” Bár Homérosztól tudjuk, hogy aki nem tudja merre akar haladni, az sohasem kap kedvező szelet. Csoma azonban tudta és kapott is!

Hosszú vándorútjának követése során Kubassek Jánosnak alkalma van eltűnődnie, hogy az iszlám világában a szélsőséges természeti viszonyoknál is kegyetlenebbek az emberi jogszokások, amelyek „keretet adnak és korlátokat állítanak az akaratérvényesítésnek”. Vészjósló tájakon vándorolva, turkesztáni martalócoktól fenyegettetve, ki tudja milyen viszontagságok árán jutott el – immár Szkander bég névvel – Afganisztánba, majd a hagyományosan „Boldog völgy országának” nevezett Kasmírba, amiről még az 1938-ban Indiában járt Széchenyi Zsigmond is azt írja, hogy az indiai császár koronájának legszebb gyöngyszeme.

Innen érkezett Csoma a Himalája kolostoraiba, Nyugat-Tibet Karakorum árnyékában lévő félelmetes sziklavadonába, Phouktal, Zanszkár és Zangla lámakolostoraiba. Kubassek János könyvében már egyre inkább összefonódik a székely vándor sorsának követése saját helyszíni tapasztalataival, megéléseivel. S ettől kapja meg könyvének szövege a hitelesség pecsétjét, úgy, hogy a Csoma – és a saját – útján, lábnyomán készült vonzó és dokumentumértékű fényképek az olvasót is valósággal bevonják a szédítő mélységek fölött, égbeszökő sziklabércek alatt vezető utak élményébe, s megosztván velünk a bazárnegyedek, a lámakolostorok imamalmot pörgető, vagy éppen hátukon gyermeküket, netán jaktrágyát cipelő helyi lakosok látványát. Mindeközben megismerkedhetünk a buddhizmusnak, e sajátos szellemhitnek lényegével, irányzataival, kolostorainak és lakóinak zárt, misztikus világával, hogy minél jobban megérthessük és megérezhessük Kőrösi Csoma Sándor példátlanul elkötelezett életét és ragaszkodását. Ugyanakkor érzékelhetjük a könyv olvastán, hogy több mint másfél évszázad múltán, még ma is mennyi bizonytalanság, talány, kérdés merül fel Csoma életének megismerésében. Kubassek nem akar ránk erőszakolni semmi olyasmit, amiről ő maga nem győződött meg, vagy nem hivatkozhat hiteles forrásra. Nem titkolja bizonytalanságait, kérdéseket fogalmaz meg, számos állítását feltételes módban fogalmazza meg.

Miután befejezte a tibeti szótár anyagának összegyűjtését és rendszerezését, Csoma elhagyta a kolostorokat, visszatért Bengália fővárosába, Kalkuttába, s élete utolsó évtizedét itt töltötte. Kubassek itt is személyes élményei alapján számol be erről a „nyüzsgő, állandóan mozgó” világról, ahol „hátborzongató  élményeket szerzett a zsúfolt nyomornegyedek szerencsétlen lakói között, s az emberi lét elképzelhetetlen dimenziói tárultak fel előtte.” Csomával – véletlenségből – egyidős Bengáli Ázsiai Társaság székházában kapott szállást és alkalmazást, s bekapcsolódhatott az indiai és az európai orientalista kutatásokba. Elsősorban könyvtárosi, katalogizálási feladatokat látott el és innen vívta, vagy talán inkább itt viselte el a tudományos élet irigyei részéről ért, sokszor nemtelen támadásokat és azokat a próbálkozásokat, amik keserves nélkülözésekkel és emberfeletti munkával létrehozott szótárának anyagát a maguk hasznára és dicsőségére akarták volna elorozni.

Úgy érzem, hogy több hónapos bengáliai tapasztalatai alapján igaza van Kubassek Jánosnak, amikor megállapítja, hogy vándorlásai és zanglai tartózkodása során „Csoma hozzáedződött a szélsőséges körülményekhez, a hideg, a meleg, a szomjúság, az éhség, az izzadság elviseléséhez, s talán ezért sikerült Kalkuttában 12 esztendőt eltöltenie.” De itt, Kalkuttában talán nem is elsősorban a természet erőivel kellett szembenéznie, hanem „az emberi viselkedés burkoltabb és nehezebben felismerhető jelenségeivel, a képmutatással álcázott gyarlósággal kellett megküzdenie.”

            Rövid fejezetben foglalkozik a szerző azzal a különben nagyon hálás témával, hogy miként szerepel Kőrösi Csoma Sándor szellemi öröksége az utókor mérlegén. Pedig volna miről írnia, s szemlátomást van is anyaga bőven. Valósággal küszködik a mondanivaló bőségével. Miért, hogy jeles világutazóink közül éppen ez a „szegény sorsú székely vándor került földrajzi utazóink legmagasabb piedesztáljára? Hiszen „szinte példátlan, hogy valaki halála után több mint másfél évszázad múltán is olyan rendkívüli erővel ösztönözzön, lelkesítsen, mint az Csoma esetében tapasztalható”.

A könyv utolsó fejezete igazi orientalista csemege, magyar nyelven elsőként közkinccsé tett forrásanyag, ami kiegészíti és árnyalja a Kőrösi Csoma Sándorra vonatkozó eddigi ismereteinket. Kubassek János nem rejti véka alá, hogy Csomának – életében és az óta is – nemcsak csodálói, tudományos megalapozottságú méltatói voltak az elmúlt századokban, hanem olyanok is, akik úgy foglalkoztak személyével és munkásságával, hogy nem ismerték a legalapvetőbb, vele kapcsolatos forrásmunkákat, s így –  mint írja – „világnyelven is sokat árthattak felületességükkel és dilettantizmusukkal”. Nyilván ezért is becsülte az olyan kitartó kutatók munkáját, mint amilyen „az 1956-ban Genfbe menekült kiváló orientalista Marcell Péter” volt, vagy mint „a fáradhatatlan Csoma-kutató Bernard Le Calloc’h, Franciaországban élő, breton születésű polihisztort, aki „több évtizedes kitartó munkájával” felkutatta és 1984-ben közölte Victor Jacquemont több ezer oldalas naplójának Csomára vonatkozó részeit, amit magyar nyelven Kubassek János itt tesz a magyar olvasók számára hozzáférhetővé. A szöveg fő értéke, hogy írója annak idején találkozott és viszonylag hosszú időt, több hónapot töltött a székely tudóssal, s bár természettudós és francia létére keveset értett, még kevesebbet érzett meg a Csoma motivációiból, aszkétizmusát „furcsa bolondériának”, őt magát pedig fura figurának tartotta, humanizmusa és természetes intelligenciája révén becsülte és nagyra értékelte a Himalája remetéjének munkásságát.

Kubassek bőségesen foglalkozik a páratlan értékű napló készítőjének származásában, érdeklődésében, értékrendjében és egész habitusában mutatkozó Csomáétól alapvetően eltérő szempontokból, ami szükséges is ahhoz, hogy a szemtanú hitelességére s a naplóban szereplő tényekre, de különösen írója véleményeire kellő kritikával tekinthessünk. Jacquemont feljegyzéseit olvasva nem egyszer úgy érezhetjük, hogy írója mintha előszeretettel foglalkozna a lényegtelen dolgokkal, de hát – belegondolva – vannak-e lényegtelen adalékok egy ilyen nem kiemelkedően jelentős személyre vonatkozó ismeretanyagban? Kubassekkel együtt bele kell nyugodnunk, hogy Jacquemont valójában nem értette, és nem tudta, de talán nem is akarta olyan mértékben megérteni a tibeti emberek gondolkodását, életérzését, nyelvét és vallását, ahogy az Csomában meggyökeresedett.

Juliánus, Vámbéry, Kőrösi Csoma Sándor … Valamennyien elindultak az őshaza keresésére és valamennyien találtak valamit. Mindegyikük, az itt nem említettekkel együtt, fontos ismeretekkel, felfedezésekkel, feltárásokkal gyarapította a tudományt. Az őshazát azonban egyikük sem ért el, mint ahogy őseink sem érték utól a csodaszarvast. Nem is az volt a fontos, hogy azt a csodaszarvast érjék el, hanem az, hogy az elérhetetlen csodaszarvas elvezesse őket valahová.

Az őshaza hívogató és útmutató csillagnak bizonyult. A csillagok pedig – ahogy Németh László írta – nem azért fénylenek, hogy föltétlenül elérjük őket, hanem hogy mutassák az irányt, amerre haladnunk kell az életben.”