Kőrösi Csoma Sándor tervezett, majd a követői által elért úti céljai
Dr. Bárdi László
Köztudott, hogy Kőrösi Csoma Sándor már kisdiák korától hallatlan nagyvonalú célt tűzött ki maga elé: a magyarság bölcsőjének, eredetének felkeresését, kutatását.
Az már nem annyira közismert, hogy őt hiába tekinti a társadalmi közvélemény a magyar őstörténet nagy klasszikusának, sőt első, igazán komolyan vehető nagy személyiségének, de ő a célok ismételt közlésén túl egyetlen sort sem írt le a kutatásainak valóságos eredményeiről. Érdemlegesen csak a nagy feladatok ismételt hangoztatásáig jutott el, de ezek konkrét megvalósítását már nem tudta elérni.
Ha most – a terjedelmi korlátok miatti kényszerű elnagyoltsággal – próbáljuk példamutatóan csodálatos életútját szakaszokra bontani, akkor a következő kép rajzolódik elénk:
x
Életének első szakasza, a nagyenyedi és a göttingai tanulmányok ideje volt. (Kérem, engedjék meg, hogy az ezerszer hallott, olvasott neveket – így elsősorban Herepei Ádám, Hegedűs Sámuel, Benkő Ferenc és a többi kiváló nagyenyedi tanárnak, valamint Johann Gottfried Eichhorn, Arnold H. L. Heeren, Johann F. Blumenbach göttingai professzorainak nevét — ne ismételjem meg ezeregyedszer!) Ekkor kapott olyan élethosszig tartó benyomásokat és ismereteket, amelyek megalapozták élete alapvető jelentőségű célját. Ekkor hallott olyan hagyományokról, amelyek a magyarság keleti eredetéről, az ősi lovasnomád népekkel, elsősorban a hunokkal való rokonságról szóltak. Később ezek a szubjektív vélekedések kiegészültek – jórészt már a göttingeni egyetemi továbbképző tanulmányainak időszakában – olyan konkrét ismeretekkel is, amelyek révén a kezdeti, kissé általános célkitűzései már egyre pontosabb célokká formálódtak.
Szakmai tudása lépésről lépésre, fokozatosan egyre gyarapodott. Ugyanakkor már a nagyenyedi szolgadiáksága idején a hallatlan önuralma, az igénytelenséghez történő igazodása, valamint a kemény körülmények elfogadása és türelemmel történő elviselése azt jelezte, hogy fizikailag és lelkileg is egyre jobban felkészült a még nem ismert, de sejthetően igen nehéz helyzetekre is.
Enyeden hallott először a hun-magyar mondavilágról, annak akkor még nem mindenben igazolt és igazolható téziseiről.
Valójában a székelységnek a hunokkal való rokonsága nem csupán szubjektív mesevilág része volt. Napjainkban egyre többet lehet hallani, olvasni arról, hogy annak idején, a rövid életű európai hun birodalom bukása után a hun csapatok nem egyszerűen csak visszavonultak egyetlen nagy tömbben keletre, keresve az eredeti legeltető- és szállásterületüket.
Az antik lovasnomád népek állandó gyakorlata szerint ugyanis helyváltoztatáskor mindig visszahagytak egy jelentősebb csoportot. Ennek az volt a meghatározott feladata, hogy netán egy ismétlődő visszatéréskor majd ők tudják fogadni az eltávozott eleiket: ne legyen nyelvi és bármiféle hagyománybeli különbség a régi és az új csoportok között. Ez volt/lett volna a visszahagyott hun népesség későbbi funkciója, s őket, a Kárpát-medence jól védhető keleti részén maradt székelységet tartja a mai történettudomány egyik legfontosabb irányzata a hunok őseinek.
Mindez arra is utal, hogy a szájról-szájra terjedő mondák és a hiteles (?) történettudomány között nincsen szakadék. E kettő egyértelműen mindig összefügg egymással: a történettudomány a legtöbbször mondákra épít, azzal kezdődik. Az írásbeliség nélküli korai időszakokban a szájról-szájra történő megőrzés és a továbbadás jelentette az előzmények utóéletét. Aztán később, az írás megismerése után már az események pontos feljegyzésével megkezdődött az egyre hitelesebb emberi történelem kora, az írásbeli források világa.
Kőrösi Csoma Sándor aztán Göttingenben hallott először egy újabb, a magyarság szempontjából fontos népcsoportról, az ujgurokról, aztán azok rokonairól, a sárga ujgurokról, a jugurokról. A korabeli nyugati tudomány nem tett különbséget kettejük között, hiszen nem is volt sejtelmük e két népcsoport rokonságáról és különbségéről, hiszen akkor még egyáltalában nem kínálkozott lehetőség a meglátogatásukra, és Kőrösi Csoma is a legtöbbször – jórészt már életének későbbi szakaszában, – egy „külső” nevet, a tibeti elnevezést, a jugar szót használta mindkettejükre.
(Csak zárójeles említést érdemel: a „sárga ujgur” elnevezés magyarázatára K.I. antropológus tézise, – aki felszentelt katolikus pap, bencés szerzetes létére önként lett bő tizennyolc évig a Kádár-rendszer lelkes besúgója,. Ő jóllehet akkor még nem járt az emlegetett távol-keleti területeken, azt írta, előadásain hangsúlyozta, hogy a „sárga” jelzőnek az a magyarázata, mert némiképpen sárgább, halványabb a bőrszínük. Ő természetesen nem tudta azt, hogy az antik nomád népek megtelepedése, – amit a külső, más nemzetbéli megfigyelők csupán összevisszaságként tapasztaltak, értelmeztek,– mindig a világtájak szerint történt. Ez egyúttal azt is kifejezte, hogy a váratlan hadbavonuláskor hol lesz majd a helyük. Így például a „vörös” szín a déli szálláshelyet jelentette, s a hadba vonuláskor ez a déli katonai szárnyra vonatkozott, s szükség esetén oda kellett sietniük. Ehhez hasonlóan a többi szálláshelynek is mindig egy-egy világtáj felelt meg. Rend volt tehát, amit a külső megfigyelők csupán rendetlenségként jegyeztek meg.
A „sárga” szín, a központ mindig a főkán, a kagán, szimbolikus színe volt, s érthetően ő mindig a legvédettebb helyet, a központi világtájat, illetve elhelyezést kapta. Kínai fogalmak szerint ugyanis öt világtáj van, és, a sárga színnel jelzett központ jelentette, — ami az értékes aranyra és az életet adó napfényre utalt, — a legfontosabbat, ahonnan a többi kiindult. Amikor az ujgurok a kirgiz támadások elől délre, délnyugatra vonultak, akkor a legfontosabb nagycsaládjuk, a sárga színnel jelzett főkán és hozzátartozói kapták a legvédettebb, központi helyet: a mai Gansu-tartományban a Nanshan és a Qilian hegység legjobban védhető térségét, a magas fekvő medencéket és lefolyástalan völgyeket, ahol mindmáig élnek a sárga ujgurok. Innen ered a „sárga ujgur” elnevezés.)
x
Kőrösi életének második szakasza a céljaihoz igazodó ázsiai térségek felkeresése volt. Nem volt ez akkoriban olyan egyszerű feladat, ráadásul még a szegény anyagi körülményei miatt sorozatos kiszolgáltatottság, megalázkodás kísérte odajutását. Mindezt azonban még a szolgadiák korában elsajátított önfegyelemmel tűrte, fogait összeszorítva engedelmesen elviselte.
Erdélyből indulva Dél-Európa következett, aztán Közel-Kelet, majd a jelentősebbek sorában India jelentette útjának fontosabb állomásait. Ezek nem hoztak számára szakmai többletet, de kialakított emberi kapcsolatai esetenként elősegítették későbbi utazásait, Útlevele ugyan már korábban elveszítette érvényességét, de ezt sem szabad a mai fogalmak szerint értelmezni. Általában örmény kereskedőnek öltözve kitartóan folytatta hatalmas vándorútját.
x
Kőrösi életének harmadik szakaszát, utolsó évtizedeit Indiában töltötte.
Nem volt ez sem az egyéni távlati tervei szempontjából teljesen elvesztegetett, hiábavaló időszak. Több olyan feladattal járt együtt, mint például a tibeti nyelv megtanulása, – jóllehet ez angol kérésre történt, az angol gyarmatosító célok érdekében, – ami azonban az ő közvetlen céljait is segítette.
Ekkor már egyre pontosabban körvonalazódott céljainak térbeli megközelítése. A tibeti kolostori könyvtárak akkor még teljesen ismeretlen anyaga, az északkelet-ázsiai mongol pusztáknak, mint a nomád népek nyugatra vándorlásának kibocsátó térsége, végezetül az ujgur népességnek, mint a még élő és gyanítható rokon népességnek a felkeresése jelentette vágyainak hármas célkitűzését. Most, másfél évszázaddal később megállapíthatjuk, hogy vágyai és a történelmi valóság meglehetősen pontosan egybevágtak.
Napjainkig – s elnézést kérek a dicsekvésnek ható kijelentésért, de csupán a tények kedvéért rögzítem, — valójában egyetlen nyugati, sőt keleti kutatókat meghaladó módon, egyedül nekem sikerült mindhárom térséget ismételten is felkeresnem, s ott több tudományágnak számos olyan bizonyítékára rátalálnom, amelyek csak ott, és kizárólag csak itt, a Kárpát-medencében, elsősorban annak keleti felében, Erdélyben fordulnak elő. Tudom, a három évtized során megtett vizsgálódásaim jelenleg elsősorban alapot és iránymutatást jelenthetnek a jövőbeli kutatók számára, hogy még több, még alaposabban feltárandó bizonyítékra leljenek, s így Kőrösi Csoma feltevései sokoldalú és végképp hiteles igazolást kapjanak.
Kőrösi Csoma ebben az életfázisában – bármilyen fájdalmas ezt kijelenteni, de más a színes, szárnyaló romantikus legenda és más a földhözragadt valóság, — de egyetlen lépést sem tett meg Indián kívül. Az, hogy a Himálája déli lejtőin épített tibeti lakosságú palotaépületekben (és nem kolostorokban! Az ő idejében például Zanglában nem is létezett kolostor!) tanult, egyáltalában nem jelenti azt, hogy Tibetben járt volna. Egyetlen korabeli ősi keleti térképen sem, amelyet gondosan átvizsgáltam, nem találtam annak a nyomára, hogy ott bármely terület valaha is Tibethez tartozott volna. (Megismétlem: akkoriban a határ fogalma is teljesen más volt, mint napjainkban.)
Később még olyan kedvezőtlen, sőt rágalmazó állítások is elkeserítették, amelyek szerint valójában csak egy tibeti dialektussal ismerkedett meg az indiai székhelyű, de tibeti vallású kolostorokban. (Figyelmet érdemlő az is, hogy Kőrösi 1835-től brit-indiai útlevelet használt, majd 1841-től további tíz évre szóló újabb brit útlevelet kapott.)
A Himálája és a Transzhimálája irgalmatlan magasságú hegyláncai olyan természetes határt jelentettek, amelyet sem, akkor, sem korábban, sem később nem tudott egyetlen állam, így Tibet sem tudott folyamatosan áttörni. A későbbi időkben, sőt a jelenkorban is alkalmazott Kis-Tibet, vagy Nyugat-Tibet elnevezés nem fedi a valóságot, ahogyan a hasonlóképpen sokat emlegetett Kashmir, de Butan, sőt Nepál soha, semmikor nem kapcsolódott egyáltalán politikailag Tibethez. Még a szórványos időszakos kapcsolatok sem jelentettek közöttük semmiféle államszervezeti egységet, folyamatos kapcsolatot. Amikor Kőrösi ezeket a térségeket, tartományokat „külső” elnevezéssel tibeti nyelven említi, ennek semmi meghatározó jelentősége nincsen. Utal viszont többször a brit Kelet-Indiai Társaságra, amelytől igazolásokat, ajánlásokat kapott, sőt élete legvégén is, amikor már Tibetbe tervezte utazását, egy hét alatt kapta meg újabb brit útlevelét, amely feljogosította további belső-ázsiai utazásokra Észak-Bengálián, Szikkimen keresztül Tibetbe.
Kőrösi írt korábban rövid áttekintést Tibetről (Journal Asiatic Society of Bengal, I. vol. 121- etc. pages, cca 1835), erről az általa annyira vágyott, de számára földrajzilag nem megközelített, és nem egykönnyen megközelíthető országról. Élete legvégén, amikor megpróbálkozott oda eljutni, és a már említett hivatalos engedély birtokában próbált először beutazni Tibetbe, de váratlan dardjeeling-i halála szólt közbe, s elvágta a megvalósulástól ezt a szép és fontos tervét.
x
Most a következőkben megpróbálok bemutatni néhány fontos bizonyító tényanyagot, amelyeket Kőrösi Csoma Sándor annyira vágyott, de el nem ért céljainál találtam 1989 és 2018 között Kína sok tartományában végzett tanulmányútjaimon. (Ezek egy részét a kovásznai Kőrösi Napok tudományos tanácskozásain már részletesebben is bemutattam, de ezúttal a már többször emlegetett terjedelmi korlátok miatt nincs erre lehetőség.)
Tibet, Belső- és (Külső)- Mongólia, továbbá a Xinjiang-Uygur Autonóm Terület (gyakorlatilag tartomány) jelentették a lmár korábban hivatkozott egfontosabb célkitűzéseit.
x
A tibeti kolostori könyvtárak anyagából kiemelhető az olyan, nem vallásos szakirodalom, amely bizonyára különösképpen megragadta volna Kőrösi figyelmét.
Ez elsősorban egy 1956-ban közzétett tibeti írott forrás, amely megerősít, sőt kiegészít egy másik fontos, kínai nyelven megmaradt forrást. A tibeti szöveget eredetileg Jacques Bacot adta ki latinbetűs átírásban és francia fordításban, valamint Pelliot jegyzeteivel. Az eredeti anyagra Paul Pelliot dunhuangi kéziratgyűjteményében bukkant. A kézirattal az 1970-es években Ligeti Lajos és a japán Moriyasu Takao foglalkozott alaposabban. Főleg a japán tudós volt az, aki a tibeti adatok többségét a további történelmi kutatások számára alaposabban feldolgozta. A tibeti források öt „hor” követ jelentésére épülnek, amelyekben beszámoltak a tőlük északra fekvő országokról. Különösen az ötödik „hor” követ jelentése fontos. (A „hor” elnevezés — mindmáig vitathatóan — talán az ujgur elnevezésre alkalmazható.)
Az ötödik „hor” követ jelentéséből különösen az alábbi részlet emelhető ki:
-„Az I-byil-kor törzstől északnyugatra van a besenyő törzs, ötezer harcosuk van. Háborúkat viseltek a Har-okkal Tőlük nyugatra a Dru-gu Ha-la-yun-log törzs van. Hatalmasok és vidámak…”
A „Ha-la-yun-log” elnevezés nem más, mint tibeti átírása a török/türk „Ala-junt-lug”-nak, a „tarka lovak”-nak/a „tarka lovúak”-nak.
Ez teljesen egybevág a 801-ben — Du You szerkesztésében — készült Tong dian („Általános Enciklopédia”) című hatalmas alapmű megállapításaival, elsősorban ennek a 9. nagy tárgykörében, a „Határok védelme” elnevezésű rész legutolsó, 16. fejezetében közöltekkel. Az utolsó hét fejezet ad hírt az északi lovasnomád, „barbár” népekről, így az ázsiai hunokról (a xiong nu-król), az ázsiai avarokról (a ruan ruan népekról), a türkökről (a tujue népekről), az ujgurokról, a kirgizekről és társaikról.
Itt esik szó a „bo-ma-guo” népról, a „tarka lovak ” népéről. A szövegrészlet a következő:
-„A tarkalovúak területe az Északi-tenger közelében van, a fővárostól pedig 14 ezer ki távolságra . A nagy türk törzsek öt lakóhelyén át juthat oda az ember. 30 ezer harcosuk és 300 ezer lovuk van. Országukat egy irkin <”kagán” — BL> igazgatja. A türköktől nem különböznek. Nyilaik, nyílvesszőjük, kardjuk és lándzsájuk van, amelyekkel védekeznek….A határuk keletről nyugatra egyhavi járás, délről északra pedig ötvennapi út. A földjük igen hideg…Amikor az időjárás felmelegedik, melegebb lejtőket keresnek…Szeretnek halászni és vadászni… az bőrét ruhának használják….Vasedényük kevés van, cserépfazekakat használnak…Ott tartózkodnak, ahol víz és fű van…Amikor elfogy a legelők fűve, tovább vándorolnak, nincs állandó lakóhelyük. A lovaik színe mindig tarka, innen van a („külső!” — BL) elnevezésük…Lovaikon nem ülnek, hanem fejik őket, s a kumiszt isszák. A kirgizek ellen többször harcolnak, külsejük hasonlít a kirgizekére, de egymás nyelvét nem értik….”
Tudom, most meglehetősen felületes, eléggé megalapozatlan dolog lenne a tarka lovak népét azonosítani az ősmagyarsággal, vagy bármely elődünknek is nevezhető rokonsággyanus törzzsel, bár e legrégibb időkben még ugyancsak nehéz dolog teljesen homogén népre bukkanni. Mindenesetre ez is egy olyan nyom, mégha csekélyke is, ami tovább vezetheti kutatásaink irányát. Kőrösi Csoma bizonyára még több eligazító nyomra bukkanhatott volna, ahogyan talán majd a tanítványainknak ez jobban sikerül.
x
Kőrösi Csoma Sándor másodjára a mongol térségekről tett említést, mint vágyott tervéről, szándékáról. Ez napjainkban valójában két, politikailag elkülönülő régióra bomlik: a Mongol Köztársaságra és a Kínában fekvő Belső-Mongólia Autonóm Területre. A számos, említést érdemlő párhuzamos bizonyítékból most csupán mindegyikből szemezgetni próbálok. (Párhuzamos bizonyítéknak azt nevezem, ami csak ott, Belső Ázsiában, és csak itt, a Kárpát-medencében fordul elő.)
Mongólia területén, Nalajh vidékén — meglehetősen kalandos körülmények között — olyan sírokra bukkantam, amelyek sztéléin, síroszlopain a türk/ótörök rovásírás és ugyanannak a szövegnek a kínai fordítása szerepelt. Tudósaink mindmáig vitatkoznak, hogy a székely-magyar rovásírás 20-25, avagy 40-45 %-a azonos. Bármelyik állítás is legyen igaz, de Bilge kagán és testvére, Kül Tegin, valamint mindkettejük tanácsadója, hadvezére, Tonjukuk fontos sírszövege, amit „Orkhoni felíratok” néven tart számon az antik keleti nomád népekkel foglalkozó történettudomány, s ezeket a mi történettudományunknak is fontos írásos háttéranyagként ismer. Kőrösi bizonyára boldogan tanulmányozta volna ezeket.
A hegyek jurtáiban élő mongol pásztorok ugyanazt a kumiszt, erjesztett lótejet fogyasztják manapság is, amelyet a mi őseink is, s bizonyíthatom, valóban frissítő ital.
A kínai Belső-Mongólia — amely az ázsiai hunoknak fontos legeltető- és szállásterülete volt, — elsősorban néprajzi sajátosságaival tűnik ki. Székvárosuktól, Huhehaote-től (Hohhot-tól) északra a lányok-asszonyok pontosan ugyanolyan pártákat viselnek, amelyek nálunk is sokáig divatban voltak. A turulmadaras szobrok itt is éppoly gyakoriak, mint minálunk, elsősorban Erdélyben.
A híres-nevezetes ordosi lakodalmakon — így nevezik a Sárga-folyó hatalmas, fordított „U” alakú kanyarulatát, — éppolyan szokások élnek napjainkban is, mint nálunk is, főleg Erdélyben. A menyasszony részéről az énekes kikérés, valamint a vőlegény részéről az ugyancsak dalos – főleg a leendő férj jó tulajdonságait méltató — befogadás érdemli meg különleges figyelmünket.
A mongóliai településeken ma is rendkívül gyakran megfigyelhető a totemisztikus rangon tisztelt állatunk, a szakrális üzenetet hordozó turulmadár szobra. Ezek egyformán előfordulnak a talepülések központjában és azok szélén is. Napjainkban is élő hiedelmet jelent a kiterjesztett szárnyainak védelme, oltalma, s ezt megfigyelhettem Wang Zhao Jun és hun férje, Huhanye kettős lovasszobránál is a tartományi fővárostól, Huhaote-től (Hohhott-tól) délnyugatra.
x
Az ujgur térség számos párhuzamos bizonyítékából most csupán azokat emelem ki, melyek egyértelműen egykori kapcsolatokra utalnak Belső-Ázsia és a Kárpát-medence között.
A teljesen azonos szerkezetű és ritmizálású, ereszkedő pentatonikus dallamok mindmáig élnek a sárga ujgurok között. Itt olyan fontos dallamokat is begyűjtöttem, — valamennyi nyugtató jellegű bölcsődal volt, — amelyeknek még a felvezető alapszava, a „beli-beli” is tökéletesen azonos azzal, ahogyan magam is Erdélyben mintegy 12-14 olyan bölcsődalt találtam, ahol ugyanez a szó, ugyanilyen szerepkörben szerepelt. (pl. „Nyugodj kicsi fiam, beli, beli Mónusi Illéske…”)
Számos szólás-mondásunk is egyértelműen keleti gyökerű, így a „hátrakötöm a sarkad, ha nem viselkedsz jól!”, „megütod majd a bokád, ha rossz leszel”, vagy a temetések bánatát enyhítő „löttek már szegénynek”.
Az ujgurok még manapság is számontartják a hajdani ujgur-magyar rokonságot, vagy legalábbis a szoros kapcsolatokat, s erre ismételten több személyes igazolást kaptam Qarkilik oázisában, de Kashgarban is. Fontos ugyanis a kollektív emlékezetnek az a visszajelzése, amely az egyoldalú magyar hiedelmekkel, vélekedésekkel egybeesik, mert ugyanazt állítja, amit mi is gondolunk.
A napjainkban különösképpen fontos, feltörekvő új tudományág, a régészeti genetika eddigi szórványos vizsgálatai ugyanakkor már egzakt bizonyító tényanyagot szolgáltatnak egykori közvetlen kapcsolatainkról. Amíg ezek még átfogóbb értékűekké nem erősödnek, addig a külső antropológiai, hagyományos embertani jegyekkel foglalkozó tudományok adnak számos jellegzetes utalást. Ezek mind egy irányba adnak jelzést: a lehetséges kapcsolatokra, a valószínüsíthető egykori összetartozásra.
x
A fentiekben — a korábban már ismételten hívatkozott terjedelmi korlátok miatt — némiképp elnagyoltan próbáltam érzékeltetni mindazt a szakmai kincsesbányát, amit Kőrösi Csoma vágyott úticéljainak mindegyikénél találtam. Kőrösi mindhárom feltételezése valóságos volt, s ezek egyre jobban megerősítik, hogy mi magyarok — Napkelet népe vagyunk! Egy olyan összetett kérdésre, mint a népek eredete, csakis összetett módon adhatunk választ: nem egyetlen tudomány egyetlen bizonyítékával, hanem több tudomány többfajta bizonyító tényeivel! Ilyen esetben egy tudomány – nem tudomány ; egy bizonyíték nem bizonyíték!
Adja Isten, hogy utódaink, tehetséges tanítványaink sikeresen tudják majd folytatni a nagy előd szellemében megkezdett vizsgálódásokat!
Dr. Bárdi László
a Pécsi Tudományegyetem Ázsia Központjának
alapító igazgatója
Kőrösi Csoma Sándor Alapítvány
Adószám: 18056594-1-42
Cím: 1088 Budapest, Múzeum krt. 4/B.
Alapítványunk számlaszáma:
11742104-20025919-00000000
Az 1990-ben létrehozott alapítvány eredeti céljai között szerepelt egy Emlékház létesítése Csomakőrösön, Múzeum és dokumentációs központ alapítása Kovásznán, Csoma-kutatások ösztönzése, az anyanyelvi kultúra ápolása a nagy tudós szülőföldjén.
1 thought on “Kőrösi Csoma Sándor tervezett, majd a követői által elért úti céljai”
Kedves Konferencia szervezők és részt vevők!
Nagyon tetszett Dr. Bárdi László nem rövidített, de már teljesen kész írása. Mint mindig, most is hatalmas tudásáról tett tanú bizonyságot. Bizony, több részre kell osztanunk Kőrösi Csoma Sándor munkásságát és élet célját. Amit sajnos nem ért el. Nagyon nagy jelentőségű, hogy Bárdi László mind Csoma, mind Stein Aurél nyomában járt és bizonyította többszöri útja során nagy elődei igazságát. Méltó minden elismerésre, örülök, hogy 2006-ban Csomakőrösön én méltathattam díja átadásakor nagyon fontos munkásságát.