A magyarországi jászok korai történetének "jogi régiségei" a Kaukázusban: az oszét nagycsaládról

Tisztelt Konferencia!

A magyarországi jászok korai történetének „jogi régiségei” szempontjából a Kaukázusban élő oszét nép hosszú ideig megőrzött archaikus jogszokásai megkülönböztetett figyelmünkre számíthatnak. Előadásomban az oszét társadalom a mai napig meghatározó szerepű vérségi kapcsolatokon alapuló társadalmi intézményei közül a családról kívánok szólni – a jász-oszét összehasonlító vizsgálatok nézőpontjából.

A közelmúltban terepkutatáson vettem részt Észak- és Dél-Oszétiában Szabó Géza régésszel (2017.11.13-26., 2019. 06.5-21.). A jogszokás kutatás szakirodalmának tanulmányozása mellett a Vladikavkazban, Chinvaliban és a Kaukázus hegyei között fekvő településeken végzett terepmunka során az oszét család történeti és jelenidejű mindennapjait vizsgáltam, amelynek eredményeiről kívánok szólni.

A néprajzi szakirodalom – amelyre az előadás írásbeli változatában részletesen kitérek – a 18. századi patriarchális nagycsalád számos leírását őrizte meg: utazók, kutatók számoltak be a 3-4 generációt magában foglaló, a legidősebb házas férfi és felesége (afszin) által irányított nagycsalád szervezetéről és mindennapjairól. Témánk szempontjából kiemelendő, hogy a család tagjai az egyenes és oldalági leszármazottak voltak, akik közös háztartásban, tulajdon- és munkaközösségben éltek, dolgoztak. Mivel az oszétek között ortodox keresztények és muszlim vallásúak mind a mai napig egyaránt megtalálhatóak, megjegyzendő, hogy az utóbbiak körében korábban a monogám házasság mellett elvétve a poligámia is előfordult.

A családfő volt az, aki irányította a nagycsalád gazdasági tevékenységét, az ő kezébe folyt minden bevétel, a tulajdonosi jogokat is ő gyakorolta – de csak a családközösség érdekében tehette azt, a családi normák szerint, a családi tanács meghallgatását és hozzájárulását követően. Ezen túl a vallási szertartások során is ellátta a tisztéből adódó feladatokat (fündzsühisztar). Az idősek iránti tisztelet határozta meg a nagycsalád tagjainak egymáshoz való viszonyát: a fiatalabb az idősebbnek, az idősebbek a családfőnek feltétel nélkül engedelmeskedni tartozott. Ezért nem volt mindegy, hogy a családfő mennyire képes nemcsak részt venni a munkában, hanem a családtagok együttműködésére, szolidaritására alapozva szervezni, irányítani a házközösség életét. Mint L.A. Csibirov és F.H. Gutnov is kiemeli, tekintélyétől, külső elfogadottságától, bölcsességétől, helyzetfelismerésétől és emberismeretétől, megértésétől nagymértékben függött a családi élet nyugalma és a tisztességes lét biztosítása a család számára – a család közösségén belül és kívül egyaránt.

A nő a házasságkötést követően szigorúan megőrizte saját nemzetségéhez tartozását, de a férj nagycsaládjának vált tagjává, annak közösségében élt, feladatait pedig a családfő felesége, az afszin határozta meg. Az afszin övén ott lógott a kamra kulcsa, ahová csak ő vagy általa megbízott személy léphetett be. Mint arra M.M. Kovalevszkij nyomán A.H. Magometov is felhívta a figyelmet, a nagycsaládban mindenkinek megvolt a maga munkája – neme és kora szerint. A férfiak mezőgazdasággal, állattenyésztéssel, vadászattal foglalkoztak, a nők feladata volt a gyermeknevelés, de emellett főztek, italokat készítettek, mostak, varrtak, takarítottak, segítettek a kinti munkákban, az állatok gondozásában. A férfiak és a nők tevékenysége, szerepe és döntési jogköre élesen elkülönült egymástól.

A családfő halála után az egész vagyont fiai örökölték. Az özvegy afszin fiai támogatásával továbbra is elláthatta a családfő feladatát, vagy pedig hozzáment a legidősebb férfihoz és ennek jogán volt továbbra is afszin a nagycsaládban. Ha fiatalabb férfihoz ment feleségül, akkor már nem tölthette be ezt a tisztet, ha pedig nem ment férjhez és nem kívánta az afszin feladatait ellátni, a házközösség tagjaként gyermekeivel élhetett tovább.

Ma az oszétok kiscsaládban élnek, de terepkutatásaim megerősítettek abban, hogy az úgynevezett patronimia, mint a családtípusok közötti átmeneti forma nyomai is elevenek még. A patronimia fogalmát M.O. Koszven vezette be a kaukázusi társadalom kutatása során, a nagycsalád felbomlásának elhúzódó folyamatában kialakuló változatos együttélési formákat, eltérő jogállású rokonsági alakzatokat értve alatta.  Szabó László, aki B.A. Kalojev oszét néprajzos jászsági látogatását viszonozva 1984-ben az Észak-Oszét fővárosban a történeti források megismerésén túl terepmunkát is végzett, a jász és az oszét rokonsági szervezet összehasonlító vizsgálata során elemezte a hasonlóságokat és az eltérő Kutatásai során felhívta a figyelmet arra, hogy bár az oszét patronimia a magyar haddal, illetve a jászsági nemzetséggel és a különélő nagycsaláddal ugyan nem azonosítható, de azok számos vonásával párhuzamba állítható. Az „átmeneti családtípus” kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a 19. században a  Jászságban a nagycsalád kiscsaládokra bomlását követően a kiscsaládok ugyan továbbra is egymás közelében éltek (egy házban, településrészen), de jogilag és vagyonilag önállóak voltak. A férfiágon összetartozó rokonság egyes kérdésekben pedig továbbra is együttműködött, számított egymásra (pl. munkavégzés, családi ünnepek, vallási szokások).

Az oszét nagycsaládok a 10-15 nagycsaládot jelentő hegyi falvakban szigorú közösségi szabályozás szerint építtettek évszázadokkal ezelőtt a hegyekben „bástyának” nevezett háromszintes lakótornyot – elsősorban a folyamatos hadi cselekmények és a vérbosszú elleni védekezés céljából. Volt, ahol körülkerített udvar, melléképület is tartozott a lakótoronyhoz, a síkságon pedig zárt udvar, ház. Később lakó- és gazdasági épületeket emeltek ezeknek az építőanyagából, vagy házat ragasztottak a bástya megmaradt részéhez – hiszen már nem volt ellenség, akitől meg kellett volna védenie az ott lakókat, elegendő volt az, hogyha lakás céljára szolgált. Egyre inkább a széthulló nagycsaládok – gyakran egy-egy nemzetség – egymással laza kapcsolatban álló kiscsaládjai lakták. Már nem a házközösségi szervezet, hanem a közös érdek: a nemzetség becsülete, jó híre, boldogulása szervezte a mindennapokat, megőrizve az idősek tiszteletét és a férfi-női munka- és szerepmegosztást. Lazább szerveződés jellemezte, mint a jászsági különélő nagycsaládot, de a nemzetségnél funkciógazdagabb volt – és közben megőrizte, elevenen tartotta a régi szokásokat.

Terepkutatásunk tapasztalatai megerősítették azt a szakirodalmi tényt, hogy a kiscsalád Észak-Oszétiában ma a falvakban és városokban szinte kizárólagos. Ma is a férfi a családfő, de a mindennapi élet szervezője, a gyermekek, az unokák gondozója, a szertartások és a családi élet szervezője, a háztartás és a család fenntartója a nő.

Az adatközlések, az interjúk is azt támasztották alá, hogy a kiscsalád keretei között az élet súlya a nőt nyomja, aki alapvetően egyedül kell, hogy megoldja azokat a női szerephez társuló feladatokat, amelyeket a szokások a nagycsaládban alakítottak ki. Egy olyan védelmező közösségben, ahol egy nő soha nem maradt magára, ahol nők közösségében kellett ellátnia feladatait, és ahol mindig talált segítőre. Most pedig amellett, hogy ellátja férjét, a gyermekeket (legalább 3 gyermeket vállalnak az oszét családok!), a lakást is rendben tartja, főz, süt, elkészíti az ünnepekre, a betérő vendégek számára rögtönzött lakomákra az ételt, részt vesz az oszét ünnepeken – és teljes állásban dolgozik. Mert egy nő könnyebben el tud helyezkedni az aktuális gazdasági helyzetben, mint egy férfi. Amint egyik adatközlőm, Kazbek Dulajev is megerősítette, szerencsés az a nő, akinek a férje, a fia dolgozik, mert ha nem, akkor neki, a feleségnek, az anyának kell megkeresnie a család számára is a kenyérre, ruhára, cipőre valót.

Bár ma már kevesen laknak a hegyekben is a bástyák tövében, és az udvarok mindinkább elhagyatottak, mégis, az oszétok a lelkükben még is patronimiában élnek. A nemzetségek tagjai ismerik egymást, hetedíziglen sorolják a közös felmenőket – mert ezt megkívánja a nemzetség becsülete. A Nart-eposz, az ünnepi szertartások, az oszét etikett, az oszét kultúra ismerete, a gyermekeknek oszét névadás, az iron nyelv használata, a sport és művészeti sikerek az oszét nemzet, az oszét nép jó híréhez elengedhetetlenek. Ahogyan a régi szokások megtartása: az áldomás, az idősek tisztelete, a közösségi szolidaritás, a családi ünnepek.

Mert a néphagyományokra, az ősi szokásokra épülő modern oszét kultúra (nyelv, költészet, oszét-alán kulturális örökség, nemzeti identitás, oszét embereszmény, stb.) jelenthet megtartó erőt a közösség egésze és az egyes generációk számára Észak- és Dél-Oszétiában éppen úgy, mint Magyarországon, a Jászságban is!

A kovásznaiakat üdvözlő szeretettel köszönöm a megtisztelő figyelmet!
Szekszárd, 2020. 04.04.