A perzsa nyelv a Csoma korabeli Indiában

Kőrösi Csoma Sándor egy Charles Praft Kennedynek írt levelében beszámol róla, hogy 1820-ban Indiába vezető útján négy hónapot töltött Teheránban, ahol megismerkedett a perzsa nyelvtannal (Duka 1885, p. 27). A későbbiekben ez a tudása roppant hasznosnak bizonyult, mert két évvel később Lehben első tibeti nyelvmesterével a perzsát használták közvetítő nyelvként (Duka 1885, p. 28.).

Csoma egy másik, 1835-ben írt levelében James Prinsephez (1799–1840), a calcuttai Asiatic Society of Bengal titkárához fordul, járjon közben, hogy a brit kormány engedélyezze, még három évet Indiában maradhasson. Reménybeli pártfogójától azt is kéri, segítsen egy angol és egy perzsa nyelven kiállított útlevélhez jutnia, mely dokumentumok lehetővé teszik számára az utazást Észak Indiában (Duka 1885, p. 132). Prinsep továbbítja is Csoma kérését, s az indiai brit főkormányzó, Lord William Bentnick (1774–1839) titkárához, William Hay Macnaghtenhez (1793–1841) intézett levelében az útlevelekről szólva azt kérelmezi, állítsanak ki Csoma számára egy passzust, Molla Iszkender névre (Duka 1885, p. 133).

Már ezek az apró adatok is éreztetik, a perzsa nyelv fontos szerepet töltött be a 19. század első felének Indiájában akár különböző származású emberek közötti kommunikációban, akár egyes területek hivatalos nyelveként. Jelen írás arra vállalkozik, hogy egy kicsit részletesebben is bemutassa a perzsa nyelv helyzetét a Csoma korabeli Indiában.

A perzsa karrierje a muszlim hódítással vette kezdetét a szubkontinensen, s a 11. századtól kezdődően nyolcszáz éven folyamatosan jelen volt térségben, mint a kultúra és közigazgatás nyelve. A kultúrtér, melyben a perzsa vezető szerepet töltött be, folyamatosan bővült, megállás nélkül terjeszkedett dél felé, s a 17. századra már mélyen benyúlt Dél-Indiába. Ahogy India egyre nagyobb területei váltak a perzsa kozmopolisz részévé úgy lett egyre erősebb a perzsa nyelv befolyása. A kezdetben a muszlim udvarok és az udvari kultúra nyelveként megjelenő perzsa, a muszlim lakosság lélekszámának növekedésével, és az egymást követő dinasztiák, a gaznavidák, a gúridák, a delhi szultánok, a dekkáni bahmanida és kutubsáhí uralkodók támogatásának köszönhetően mind nagyobb jelentőségre tett szert Indiában (ʿAbdu’l Ghanī 1941).

Az aranykor mégis csak a 16. században, a harmadik indiai timurida vagyis mughal uralkodóval Akbarral (1556–1605) köszöntött be, aki 1582-ben a perzsát hivatalosan is a közigazgatás, az adminisztráció nyelvének nyilvánította (Eaton 2018). Akbar nagyszabású birodalmi tervében fontos szerepet szánt a perzsa nyelvnek. A különböző nemzetiségű és vallású alattvalókból egységes birodalmat, egységes birodalmi tudattal bíró elitet kovácsolni igyekvő uralkodó nem véletlenül szakított a timurida hagyományokkal, s helyezte előtérbe a perzsát ősei anyanyelve, a török helyett. Akbar valószínűleg tudott ugyan valamennyire törökül, ám a török államnyelvvé emelése uralkodása idején fel sem merült. Már csak azért sem, mert egy ilyen lépés szinte behozhatatlan előnyökhöz juttatott volna egy olyan hangos, amúgy is nehezen kordában tartható, jó érdekérvényesítő képességgel bíró szűk kis csoportot, a török származású tisztségviselők, a forrásokban csak turániként emlegetett szolgálattevők frakcióját, melynek visszafogása, hatalmának megnyirbálása volt az egyik első lényegi lépés az akbari célok felé vezető úton.

A törökkel szemben a perzsa államnyelvvé emelése mellett szólt a hatalmas perzsa nyelvű szövegkorpusz és a belőle sarjadó irodalmi-kulturális hagyomány, melyen keresztül Akbar birodalma egy hatalmas kulturális tér, a már emlegetett perzsa kozmopolisz egyik vezető erejévé nőhette ki magát. A perzsa ezen felül már csak azért is kézenfekvő választásnak látszott, mert használatának voltak birodalmi előzményei, hiszen számtalan nagy birodalom használta korábban államnyelvként, voltak hagyományai Indiában, s kulturális presztízsénél fogva törökök és perzsák, indiaiak és betelepültek, muszlimok és hinduk számára egyaránt elfogadható volt.

Akbar egy sor olyan intézkedést hozott, melyek a perzsa presztízsének további növelését és minél szélesebb körű elterjesztését szolgálták. Több hatalmas, perzsa nyelvű történeti munka megírását is támogatta. Utasítására készítette el egy, a kor elismert történészeiből verbuvált kollektíva az iszlám ezer évének eseményeit feldolgozó krónikáját, a Tārīḫ-i alfīt (Ezer év története) és írta meg a történész csapat egyik tagja, Abū al-Fażl ʿAllāmī (1551–1602) az Akbar uralkodásának hivatalos történetét feldolgozó Akbar-nāmét (Moin 2012, p. 138, 145).
Az uralkodó fontosnak tartotta, hogy perzsa irodalmárokat csábítson Iránból a birodalmába (Alam 1998, p. 320.). Erőfeszítései úgy tűnik sikerrel jártak. Az udvarába nagy számban érkeztek Iránból származó költők, s a legkiválóbbak számára létrehozott „költők királya” (malik al-šuʿarā) címet, uralkodása alatt egy kivételével csak iráni származású poéták töltötték be (Alam 2004, p. 127). Akbar egy nagyszabású fordítási programot is útjára indított, melynek keretében többek között számos szanszkrit művet is lefordítottak perzsára (Truschke 2016, pp. 13, 37). Ennek a programnak a keretén belül született meg Akbar nagyapja, a birodalomalapító Bābur (1483–1530) eredetileg törökül írt önéletrajzi műve, a Bābur-nāme perzsa fordítása.

Akbar ösztönzésére kezdődött el egy perzsa szótár összeállítása is. A végső formájában mintegy tízezer címszót tartalmazó lexikográfiai munka végül fia, Jahāngīr (1605–1627) uralkodásának első éveiben készült el (Bayevskiy 1999). Egyértelműen a perzsa nyelv elterjesztését szolgálta az is, hogy az udvar a nem muszlim vallású írnokok számára is vonzóvá varázsolta a birodalmi szolgálatot, s ezzel egy időben könnyebben hozzáférhetővé és hatékonyabbá tette a perzsa nyelv tanulását.

E kezdeményezéseknek köszönhetően egyre több hindu sajátította el a szóvirágokkal teletűzdelt perzsa stílust, s kapott állást a birodalmi közigazgatás legkülönbözőbb szintjein. A birodalom igazgatásának fontos iratait előállító írnokok, munšik és muḥarrirok között igen jelentős volt a khátri és kájasztha kasztbéli hindúk aránya. A 17. századra a pénzügyigazgatás alsó és középső szintjein tevékenykedő hivatalnokok többsége közülük került ki. Hindu értelmiségiek jelentős szerepet játszottak, nemcsak a napi ügyek intézésében, perzsa nyelvű iratok, levelek, feljegyzések megszerkesztésében, hanem a perzsa nyelvű irodalmi és tudományos életben is.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Akbar uralkodása alatt a perzsa nyelvű műveltség központja fokozatosan Iránból Indiába tevődött át, s ez a tendencia Akbar utódai alatt is folytatódott. A 17. század perzsa kozmopoliszában a Mughal Birodalom agyelszívása igen jelentős méreteket öltött. Az egymást követő uralkodók hívására költők, tudósok, közigazgatási szakemberek egész sora telepedett át a Mughal Birodalomba a szafavida Iránból, ahol ez az élet számos területén komoly gondokat okozott (Mitchell 2009, p. 110).

Teljesen érthető, hogy az a merőben új klasszikus költészeti stílus, mely a 16–17. században meghódította a perzsa kozmopolisz irodalmi életét, Indiából indult útjára. A friss hang, az új színek, melyeket a sabk-i hindī („indiai stílus”) néven emlegetett irányzat hozott magával, olyan népszerűségre tett szert, hogy nemcsak a perzsa nyelvű verselésre, hanem még az oszmán-török költészetre is megtermékenyítőleg hatott.

Bár sok Iránban élő szerző ezt vitatta (Alam 2003, pp. 174–186), a 16–17. században a mughal India a perzsa nyelvű művelődés első számú központjává nőtte ki magát. Nem alaptalanul állapította meg Annemarie Schimmel, az indiai iszlám világ nemzetközileg elismert szakértője, hogy a „szubkontinens a perzsa nyelven írt irodalmi szövegek mennyiségét illetően – legyen szó bár költészetről vagy prózáról – messze felülmúlja Iránt” (Schimmel 1973, p. 1.).

A mughalok alatt a magas szintű perzsa nyelvtudás a műveltség, a tanultság, a szellemi és hatalmi elithez tartozás szimbólumává vált (Alam 2003, pp. 167–168), s az Indiában tevékenykedni szándékozó britek is rájöttek, hogy a perzsa nyelv ismerete nélkül nem boldogulnak. A Kelet Indiai Társaság számára komoly gondot okozott, hogy nem volt olyan magas rangú tisztviselője, aki tudott volna perzsául, és megfelelő szinten képviselhette volna érdekeit a mughal udvarban (Wilson 1911, p. ).

Az 1714–1717-es, John Surman vezette követség esete fontos lépés volt a felismerés felé, hogy szükség van perzsául jól tudó, az indiai viszonyok között magát kiismerni képes brit szakemberekre. A követség, mely a britek számára fontos jogosítványokat garantáló pátens (fermán) kiadását volt hivatott elérni az uralkodónál, kénytelen volt közvetítőként felfogadni egy, a britek számára már korábbról ismert iráni örmény kereskedőt (Cohn 1996, p. 20). Az iszfaháni Dzsulfából származó kalmár teljességgel megbízhatatlannak bizonyult, s nem rajta, hanem az időközben a perzsát elsajátító is tanuló Surman rátermettségén múlt, hogy a követség végül jelentős eredményeket ért el (Dodwell 1929, pp. 111–112). A britek számára tehát kezdetben a perzsa elsősorban nem a műveltség nyelve volt, hanem egy olyan praktikus nyelvi eszköz, melynek segítségével kommunikálhattak, tárgyalhattak, elintézhettek dolgokat a számukra nyelvileg is és kulturálisan is idegen közegben.

Warren Hastings (1732–1818) India későbbi brit főkormányzója már idejekorán felismerte, hogy a perzsa Indiában nem egyszerűen közvetítőnyelv, hanem a birodalom, a kulturális elit, és a hatalmi kommunikáció nyelve. Hastings ezzel a véleményével korántsem volt egyedül. William Davy őrnagy (megh. 1784), aki kezdetben a Bengálban állomásozó brit erők parancsnoka, Sir Robert Barker (1732–1789), majd később Hastings titkáraként a perzsa nyelvű ügyintézésért felelt, egy barátjához intézett levelében részletesen leírta, miért fontos, hogy a Kelet-Indiai Társaságnak perzsául jól tudó brit alkalmazottai legyenek. Évekkel korábbi eseményekre visszautalva arról írt, hogy az 1770-es évek elején a mughal uralkodó, II. Šāh ʿĀlam (1760–1806) levelei, melyeket különböző indiai fejedelmeknek küldött, udvari írnokokon keresztül hamarabb jutottak el hozzá, mint a címzetthez. Davy szerint, ez „megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy rendszerszintűen igazán csak egy európai úriemberben lehet megbízni”. Majd hozzátette bennük sem feltétlenül, ha a nyelvtudásuk nem alapos, mert „a részleges perzsa nyelvismeret még nem elég ok a bizalomra az ő esetükben sem. Az, hogy valaki képes perzsául kommunikálni korántsem elég. A perzsa tolmácsnak nemcsak folyékonyan kell tudnia beszélnie, de képesnek kell lennie megértenie a hozzá eljuttatott leveleket. Sőt, nemcsak megértenie kell tudni ezeket a leveleket, de ha az ügy fontossága azt kívánja, képesnek kell lennie saját kezűleg megválaszolnia őket. Máskülönben a kormányzat titkos tárgyalásait és levelezését kiszivárogtathatják a munšik, az írnokok, akiket kénytelen alkalmazni, s akikben, mit tehet mást, megbízik” (Davy 1781, pp. lii–liii).

Hastings, aki a terepen már korán megtapasztalhatta Davy szavainak igazságát, maga is megtanult perzsául (Cohn 1996, p. 20), s mindent elkövetett azért, hogy megteremtse a perzsa nyelv tanításának intézményi kereteit. Első lépésként azt szerette volna elérni, hogy az oxfordi egyetemen hozzanak létre a perzsa nyelv tanítására egy professzori állást (Davies 1935: 60, 521; Green 2016: 102). Bár 1767-ben tett javaslatát a kancellár, és az egyetem elismert nyelvésze, a perzsa nyelv és irodalom egyik első jelentős ismerője, William Jones (1746–1794) is támogatta, az ötletet további pártfogók hiányában nem sikerült megvalósítani (Rolli 2019, p. 41). Jones volt egyébként az egyik első jelentős, Európában kiadott perzsa nyelvtan (1771) szerzője, aki perzsa nyelvi, irodalmi tanulmányai során folyamatosan konzultált a perzsa irodalom iránt érdeklődő gróf Reviczky Károllyal (1736–1793). A perzsa nyelv iránti érdeklődésük hozta őket közel egymáshoz, s barátságuk 1768-as londoni megismerkedésüket követően Reviczky haláláig fennállt (Cannon 1990, p. 14).

Hastings kísérlete az oxfordi professzori állás létrehozására ugyan nem járt sikerrel, de időközben, a mughalok felett 1757-ben, Plassey-nél aratott győzelmet követően az immár nem pusztán kereskedelemre, hanem uralkodásra berendezkedő Kelet-Indiai Társaság mind több tisztségviselője kezdte el felfedezni India klasszikus nyelveit, köztük a perzsát, s a 18. század közepére, második felére megszaporodtak azok a brit tisztségviselők, akik helyi írnokok segítségével megtanultak perzsául. A perzsául tudó britek, közöttük nők is akadtak, a perzsa irodalom iránt is érdeklődve gyakran számottevő kéziratgyűjteményeket hoztak létre (Péri 2018).

A perzsa nyelvet egyre mélyebben megismerő britek számára idővel a hangsúly a nyelvi segédletek, nyelvtanok, szótárak írásáról a mughal politikai kultúrába is bepillantást engedő szövegek, krónikák, pénzügyigazgatási kézikönyvek, mughal rendeletek fordítására tevődött át.

A már emlegetett Davy őrnagy a közép-ázsiai hódító, a mughalok ősatyja, Timur (megh. 1405) intelmeit és rendelkezéseit tartalmazó munkát, a Tūzuk-i Tīmūrīt („Timur rendeletei”) fordította le 1780-ban. Egy évvel később egy Indiában praktizáló orvos, Francis Balfour (1744–1818), a veretes perzsa stílus elsajátítását segítő levélgyűjtemény, az Inšā-i Harkaran („Harkaran fogalmazványai”) angol fordítását publikálta. 1783-ban pedig a Mughal Birodalom irányításának módszereibe is bepillantást engedő, az Akbar korabeli birodalmat bemutató nagy kéziköny, az Āyīn-i Akbarī („Akbar intézkedései”) fordítását tette közzé Francis Gladwin (1744/5–1812).
A 19. század első éveiben végül létrejöttek azok az intézmények is, ahol leendő brit tisztségviselők szervezett keretek között sajátíthatták el magas szinten a perzsa nyelvet. Az első ilyen iskola az 1800-ban alapított Fort William College volt Calcuttában. A képzési rendszert két másik, immár angliai intézmény, a civil közigazgatási szakemberek képzésére Haileyburyben létrehozott East India Company College (1806) és az Addiscombban felállított katonai iskola az East India Company Military Seminary (1809) tette teljessé.

A Fort William College-ben a perzsán és más helyi nyelveken kívül egy sor általános kitekintésű tárgyat, például közigazgatástant, közgazdaságtant, jogot, és indiai történelmet is oktattak. Az iskola statútumai szerint a Kelet-Indiai Társaság azon brit alkalmazottai, akik az iskola létrehozása után kapták meg kinevezésüket, Bengálba érkezésüket követően három évet kötelező érvénnyel az iskolában kellett töltsenek, s ez idő alatt egyetlen feladatuk az ismeretek elsajátítása volt. A rendelkezések vonatkoztak azokra az alacsonyabb beosztású hivatalnokokra is, akik három évnél rövidebb ideje szolgáltak Indiában (Roebuck 1819, pp. xvii–xviii). A szigorú beiskolázási kötelezettség jól kirajzolja a Kelet-Indiai Társaság azon törekvését, hogy minél több olyan káderrel töltse fel sorait, akik jól ismertek legalább egy helyi nyelvet, és jártasak az általuk irányított térség történelmében, kultúrájában, jogrendjében.

Már az első vizsgaidőszakban harminckét hallgató tett vizsgát perzsa nyelvből, körülbelül ugyanannyi, mint hindusztániból, s ez az adat önmagában is jól mutatja, a perzsa súlyát a korabeli észak-indiai mindennapokban. A létszám, és a perzsául tanulók más helyi nyelvekből vizsgázókhoz viszonyított aránya az iskola fennállásának első kéz évtizedében nagyjából állandó maradt, jelezve, hogy az 1810-es évek végéig a perzsa változatlanul őrizte státuszát.

A 19. század első felében nyomtatásban megjelent perzsa nyelvű kiadványok hasonló képet rajzolnak. Bár Indiában perzsa szövegek már az 1780-as évektől kezdődően megjelentek (Storey 1933), ezek főleg brit szerzők által készített szövegkiadások voltak (Shaw 1991, p. 805), melyek a britek olvasóközönség számára készültek. A perzsa nyelvű brit könyvkiadás egyik központja egy olyan tudós társaság volt, melyhez később Kőrösi Csoma Sándort is szoros szálak fűzték: a William Jones által 1784-ben Calcuttában életre hívott Asiatic Society of Bengal.

A brit tudósok által készített szövegkiadások sokkal inkább szóltak a perzsa irodalomra fogékony brit közönségnek, mint az indiai olvasóknak. A Stanhope-féle nyomdagép és egy új nyomdatechnológiai eljárás, a kőnyomtatás (litográfia) feltalálása, majd e két újítás villámgyors elterjedése azonban a mindenki számára hozzáférhető kiadványok számának robbanásszerű növekedését hozta, s ez a folyamat Indiában éppen Csoma indiai tartózkodásának első évtizedében, az 1820-as évek második felében kezdődött (Scseglova 2001, p. 8). Az újonnan felállított nyomdák, Lucknow-ban, Kanpurban, és Calcuttában sorra adták ki perzsa klasszikusok műveit, és ami jelentős újdonság volt, megjelentek a perzsa nyelvű újságok (Kumar Das 2000, p. 27).

A perzsa nyelvű nyomtatványok iránti igény jól tükrözi, hogy Csoma korában még sokhelyütt, és sokan használták a perzsát a mindennapokban, ami nem is csoda, hiszen egyes vidékeken, így például Bengálban is, a perzsa az 1830-as évek közepén még hivatalos nyelv volt.

A 19 század első felében a perzsa Észak-Indiában a hatalmi kommunikáció nyelvének számított, s nem volt ez másképp a britek ellenőrzése alatt álló területeken sem. Sok brit gondolta úgy, hogy a bennszülöttekkel csak egy „arisztokratikus” nyelven szabad érintkezni, ezért ragaszkodtak a perzsa nyelv közvetítőnyelvként való megőrzéséhez. Az 1830-as években azonban egyre hangosabbá vált egy másik vélemény is, mely az angol hivatalos nyelvvé tételét szorgalmazta.

A vélemény mögött a brit birodalmi közgondolkodásban egyre erősebben jelen lévő, a missziós tevékenységet szorgalmazó evangelizációs mozgalom állt (Evans 2002, pp. 263–264), mely úgy gondolta, a sok szempontból romlott és tudatlan bennszülöttekkel meg kell ismertetni a brit civilizáció vívmányait (Grant 1797), s ezt a legegyszerűbben, és ami szintén szerepet játszott a döntésben, legolcsóbban, angolul lehet megtenni. Az angol mellett kardoskodó britek érvei között szerepelt egy politikai megfontolás is. Úgy gondolták ugyanis, hogy a perzsát használó bennszülöttek, a muszlim arisztokrácia tagjai, veszélyesek lehetnek a brit érdekekre, s a perzsa, mint hivatalos nyelv eltörlését a helyi elit megtöréséhez vezető út egyik fontos lépésének tartották (Zastoupil–Moir 1999, p. 7; Bayly 1999, p. 286).

A két tábor, a perzsát védő orientalisták és az angol, mint hivatalos nyelv bevezetését szorgalmazó anglicisták közül az utóbbi bizonyult erősebbnek. A brit uralom alatt álló területeken 1835-ben az angol lett az oktatás nyelve. A perzsa hamarosan a bíróságokon és a közigazgatásban is átadta helyét az adminisztráció és a jogszolgáltatás magasabb szintjein az angolnak, alacsonyabb szintjein a helyi nyelveknek (King 1994, pp. 53–59). Bengálban az angolnak és a bengálinak, az Észak-Nyugati Tartományokban (North Western Provinces) és Pandzsábban (Punjab) az angolnak és a hindusztáninak (Jalal 2000, p. 105).

A perzsa presztízsét azonban sem ezek, sem az 1857-es szipolylázadást követő, az indiai politikai viszonyokat alapjaiban felforgató változások nem tudták kikezdeni, s a perzsa még egy darabig megőrizte státuszát az észak-indiai kulturális térben. A virágzó indiai perzsa könyvkiadás adatai viszonylag nagyszámú olvasóközönségről árulkodnak. Az 1840-es évek végén, az 1850-es évek elején évi tíz-tizenötezer kötet perzsa könyvet bocsátottak ki csak az Észak-Nyugati Tartomány nyomdái (Shah 2017, p. 143).

A szipolylázadás leverését és a Mughal Birodalom megszűnését követően kezdődő gyarmati korszak leghíresebb perzsa nyelvű könyvkiadóját egy indiai nyomdász, a brit hatóságok támogatását is bíró Naval Kishore hozta létre 1858-ban Lucknowban (Stark 2007, p. 163). A kezdetben pár fővel induló vállalkozás a századfordulóig óriási, bár egyre csökkenő példányszámban nyomtatott ki perzsa nyelvű köteteket a legváltozatosabb témákban. Naval Kishore kiadója mellett más hasonló jellegű cégek is megjelentek a perzsa nyelvű könyvpiacon. Az 1860-as évek második felében a Lucknow-ban nyomtatott perzsa nyelvű munkák példányszáma meghaladta az évi ötvenezret (King 1994, p. 43). A 80-as évek közepére a hangsúly a közeli Kanpurra tevődött át, ahol 1884-ben közel hetvenezer példányt adtak ki különböző perzsa nyelvű szövegekből (King 1994, p. 44). Ha ehhez még hozzávesszük a más városokban, Bombayben, Delhiben és Lahore-ban (Scseglova 2001, pp. 108–135, 180–2016) működő kiadókat a 19. század második felében egy perzsa nyelvű könyvekre fogékony, hatalmas olvasóközönség képe rajzolódik ki.

A britek által az 1830-as években elindított reformok azonban lassan megtették hatásukat, s a perzsának a közéletből és az oktatásból való visszaszorulása miatt egyre kevesebben tanulták meg a nyelvet. A lelkes olvasótábor a század vége felé fogyatkozni kezdett, míg végül a 20. század elejére az egyes vidékeken korábban mindennaposnak mondható perzsa nyelvtudás az átlag ember szintjén teljesen eltűnt Indiából.

Irodalom
ALAM 1998 = ALAM, Muzaffar (1998). The Pursuit of Persian: Language of Mughal Politics. Modern Asian Studies 32, pp. 317–349.
ALAM 2003 = ALAM, Muzaffar (2003). The Culture and Politics of Persian in Precolonial Hindustan. In: Pollock, Sheldon (2003). Literary Cultures in History. Reconstructions from South Asia. Berkeley: University of California Press, 131–198.
ALAM 2004 = ALAM, Muzaffar (2004). The Languages of Political Islam in India c. 1200-1800. New Delhi: Permanent Black.
Bābur-nāme 1922 = Beveridge, Anette ford. (1922). The Bābur-nāma in English. (Memoirs of Bābur). London: Luzac & Co.
BAYEVSKY 1999 = BAYEVSKY, Solomon (1999). Farhang-e Jahāngīrī. In: Encyclopaedia Iranica Online kiadás. [2020. március 22.]
BAYLY Christoher Alan (199). Empire & Information. Intelligence Gathering and Social Communication in India, 1780–1870. New Delhi: Foundation Books.
CANNON 1990 = CANNON, Garland (1990). The Life and Mind of Oriental Jones. Sir William Jones, the Father of Modern Linguistics. Cambridge: Cambridge University Press.
COHN 1996 = COHN, Bernard S. (1996). Colonialism and Its Forms of Knowledge. The British in India. Princeton: Princeton University Press.
DAVIES 1935 = DAVIES, Mervyn A. (1935). Warren Hastings: Maker of British India. London: Ivor Nicholson & Watson.
DAVY 1781 = DAVY, William (1781). Institutes Political and Military Written Originally in the Mogul Language by the Great Timour, Improperly Called Tamerlane. Oxford: Clarendon Press.
DODWELL 1929 = DODWELL, H. H. ed. (1929). The Cambridge History of the British Empire. VI. British India, 1497–1858. Cambridge: Cambridge University Press.
DUKA 1885 = DUKA, Theodore (1885). Life and Works of Alexander Csoma de Kőrös. A Biography compiled chiefly from hitherto Unpublished Data. London: Trübner & Co.
EATON 2018 = EATON, Richard M. (2018). Comparing the Persian Cosmopolis (900–1900) and the Sanskrit Cosmopolis (400–1400). In: AMANAT, ABBAS–ASHRAF, Assef (2018). The Persianate World. Rethinking a Shared Sphere. Leiden: Brill, pp. 63–83.
EVANS 2002 = EVANS, Stephen (2002). Macaulay’s Minute Revisited: Colonial Language Policy in Nineteenth-century India. Journal of Multilingual and Multicultural Development, 23:4, pp. 260-281.
GRANT 1797 = GRANT, Charles (1797). Observations on the State of Society Among the Asiatic Sbujects of Great-Britain Particularly With Respect to Morals and the Means of Improving It. [London][1797].
GREEN 2016 = GREEN, Nile 2016: The Love of Strangers. What Six Muslim Students Learned in Jane Austen’s London. Princeton: Princeton University Press
JALAL 2000 = JALAL, Ayesha (2000). Self and Sovereignty: Individual and Community in South Asian Islam Since 1850. London–New York: Routledge.
KING 1994 = KING, Christopher R. (1994). One Language, Two Scripts. The Hindi Movement in Nineteenth Century North India. New Delhi: Oxford University Press.
KUMAR DAS 2000 = KUMAR DAS , Sisir (2000). The History of Indian Literature VIII. 1800-1910: Western impact: Indian response. New Delhi: Sahitya Academy.
MITCHELL 2009 = MITCHELL, Colin P. (2009). The Practice of Politics in Safavid Iran. Power, Religion and History. London–New York: I.B. Tauris.
Moin 2012 = Moin, Azfar A. (2012). The Millennial Sovereign. Sacred Kingship and Sainthood in Islam. New York: Columbia University Press.
PÉRI 2018 = PÉRI Benedek (2018). Az MTA Könyvtára Keleti Gyűjteményében őrzött Indiában másolt perzsa kéziratok brit tulajdonosai. In: ITTZÉS Máté ed. (2018). Hamārī adhyāpikā. Tanulmányok Indiáról Négyesi Mária Tiszteletére. Budapest: ELTE BTK Indológia Tanszék, pp. 207–220.
ROEBUCK 1819 = ROEBUCK, Thomas (1819). The Annals of the College of Fort William, from the by [His Excellency the most noble] Richard, Marquis Wellesley, [K.P.,] on the 4th May, 1800, to the present time. Calcutta: Philip Pereira at the Hindoostanee Press.
ROLLI 2019 = ROLLI, Chiara (2019). The Trial of Warren Hastings. Classical Oratory and Reception in Eighteenth-Century England. London: Bloomsbury.
SCHIMMEL 1973 = SCHIMMEL, Annemarie (1973). Islamic Literatures of India. Wiesbaden: Otto Harrassowitz.
SCSEGLOVA 2001 = SCSEGLOVA, O. P. (2001). Persojazycsnaja litografirovannaja kniga indijszkogo proizvodsztva (XIX. v.). Szankt-Peterburg: Peterburgszkoe Vosztokovedenie.
SHAH 2017 = SHAH, Zahra (2017). Sustaining Authority in Persian LithographedBooks: Publishers and Printing in North India, c.1835–57. South Asian Studies 33:2, pp. 137-148
SHAW 1991 = SHAW, G. W. (1991). Maṭbʿa. In Muslim India. In: BOSWORTH, C. E. et al. (1991). The Encyclopaedia of Islam. VI. Leiden: Brill, pp. 804–806.
STARK 2007 = STARK, Ulrike (2007). An Empire of Books. The Naval Kishore Press and the Diffusion of Printed Word in Colonial India. New Delhi: Permanent Black.
TRUSCHKE 2016 = TRUSCHKE, Audrey (2016). Culture of Encounters. Sanskrit at the Mughal Court. New York: Columbia University Press.
Wilson 1911 = Wilson, C. R. (1911). The Early Annals of the British in Bengal Being the Public Consultations for the First Half of the Eighteenth Century. Calcutta: The Bengal Secretariat Book Depot.
ZASTOUPIL, Lynn–Moir, Martin (1999). The great Indian education debate: documents relating to the Orientalist-Anglicist controversy, 1781-1843. Richmond: Curzon.