A fény energiaforrás és – mint olyan – természeti je­lenség, melynek alapvető fontossága van minden élő szervezet, illetve a legtöbb emberi tevékenység szá­mára és felelős minden komplex vizuális, gyakorlati és tudatos tapasztalatunkért. Érzékelésének, egyáltalán a dologi világ térben és színeiben való érzékelésének előfeltétele azonban a fény mellett az árnyék jelenlé­te is. Bár ellentétesek tehát, mégis elválaszthatatlanul összefonódó, egymásra utalt párost alkotnak. Naturális história című művében id. Plinius arról ír, ahogyan egy Debutade nevű korinthoszi lány, hadba készülő szerelmétől való fájdalmas búcsúja előestéjén, a fiú falra vetülő árnyékát rajzolja körbe egy darab szénnel, hogy vonásairól ennek távollétében is legyen emléke. Ez Plinius szerint a festészet születésének mi­tikus pillanata, főszereplője pedig félreérthetetlenül a fény és az árnyék. A fény betörése és az azáltal keletkező árnyék joggal számít minden művészeti ág elengedhetetlen kelléké­nek.

A klasszikus értelemben vett grafikánál, maga a papír fehérsége a fény hordozója, a művész pedig fekete festékével alkotja meg rajta a térérzést. A fes­tészetben a fény és árnyék a szín megjelenítésének változatait és hatásának esztétikai minőségét hatá­rozza meg. A fény és árnyék a művészetben nem csak alkotó elem, hanem fontos jelentéshordozó is. Az ókori el­méletekre alapuló középkori metafizika számára, a szépség minden esetben a fény hatására nyert átlényegülést. A középkori művészetben a fény az isten­ség megjelenési formája volt, Krisztus pedig maga a fény megtestesítése. A 18. század végén a Felvilágo­sodás hatására a fény szimbolikusan az értelmet je­lenti. Múlt korok naturalisztikus orientációjú művészei, majdhogy paradigmatikusan alkották meg, ahogyan az élet, a szín, a dologi világ elsőként a fény által fedik fel magukat és egy a szem által érzékelhető mó­don érik el emberi és látomásszerű kvalitásukat.

A művészettel ennyire intenzíven összefonódó, azt tartalmában is önkéntelenül gyakran meghatáro­zó két alkotóelem, a fény és az árnyék téma ideális egy ilyen széles seregszemle mottójául, mint amilyen az évente megrendezett Csoma-tárlat. A felhívásra válaszolva a művészek úgy nyújtanak tematikus al­kotásokat, hogy közben saját különböző stílusukkal gazdagítják azt. Az idei szemle alkotásai között ta­lálunk olyant, ahol a fény és az árnyék konkrét fő­szereplőjévé vált a kompozíciónak, de olyant is, ahol megszemélyesítve ellentét- ugyanakkor összefonódó szerelmespárt alkotnak.

Van ahol az árnyék mellék szereplő a fényben úszó kompozíciókon, s csupán fi­noman hangsúlyoz arcvonásokat, épülettagozatokat, textíliákon a világosan fénylő és mély sötét anyagok ellentéte sugallja ezt a kettősséget. Olykor a fény és az árnyék a fekete-fehér grafikákon csupán a mű­faj sajátos színi adottságai révén van jelen, anélkül, hogy konkrétan szólna róluk a művész, máshol pedig látszó ag teljesen kimarad és csupán a színek árnya­latai révén, vagy a szórt fényben felragyogó koloritban köszön vissza. A kiállítás megtekintése után megerősödünk érzé­sünkben, miszerint a fény az, mely életet visz a mű­vészetbe, ugyanakkor pedig a művészet az, mely az értelmet, életet aranyozza be fényével.
Ziegler Ágnes művészettörténész