Definíciója szerint a jelkép egy olyan sűrített jelen­téshordozó kép, mely egy elvont, távoli, kimond­hatatlan vagy behatárolatlan fogalmat képvisel, egy mélyebb értelmet sugalló jelzés. Értelmezési és használati előfeltétele az elvonás folyamatának visszafordítása, a titok feloldása, ami csak a beava­tottaknak lehetséges.

A művészet eleve egy jelképekkel operáló rend­szer. Már az őskori barlangművészet általunk is­mert képei sem elsősorban ábrázolásra, hanem tartalmak jelképes közlésére alapoznak. A jelképes jelentésrendszerrel gazdagított ábrázolás csúcs­pontját érte el többek között a középkori keresztény művészetben, szentek ábrázolásában, ahol egyet­len jelképes tárgy idézi fel a szent élet- és szenve­déstörténetének egész univerzumát, illetve a 15-17. századi németalföldi művészetben, mely minden megjelenített hétköznapi tárgyhoz, jelképes – a mai néző számára már nehezen megfejthető – jelentés- tartalmat rendelt. A művészettörténet tudománya és az ikonológia, ikonográfia segédtudománya vállalta fel, hogy a mai nézőnek értelmezési kulcsot adjon a kezébe, mellyel ezek a jelképek megfejthetők, értelmezhetők. A szimbolizmus és a 20. szá­zadban erőre kapó absztraktizáló művészeti irány­zatok magát az ábrázolási formát, a megjelenítést változtatták jelképessé, melynek értelmezésében, feloldásában már nem is annyira a tanulható sé­mák, hanem az empátia játszik fontos szerepet.

A Kőrösi Csoma Sándor tárlat 2011-es évi kiírá­sában a művészeti szempontból tágan értelmezhető téma, a tulajdonrag és a szóelválasztás révén szű­kített. A felhívás szövegében is utalás történik arra, hogy egy bizonyos – konkrétan meg nem határozott – csoport identifikációs jelképeire kívánja helyezni a hangsúlyt. A beérkezett munkák ennek értelmében különböző hovatartozási jelképrendszereket fogal­maznak meg. A legtöbben a magyarság mitológiai eszköztárából merítenek, nemzeti jelképeket vonul­tatva fel. Mások a művésztársadalomhoz, a keresz­tény világhoz, illetve a világegyetemhez való hova­tartozásukat fogalmazzák meg közismert jelképek segítségével. De jelképpé alakul maga a vonal, az árny, az anyag is azoknál a szerzőknél, akik a fehívásban a jelkép szó elválasztásával érzékeltetett jelzésszerűségre, a jel és a kép elhatárolásának ki­hívására válaszoltak műveikkel.

A jelkép és a művészet is akkor működik igazán, akkor vált ki katarktikus élményt, ha egyszerre ért­hető és árnyalt, egyszerre beszédes és visszafogott, érzékletes és elvont. Ennek értelmében, jelen kiál­lítás képei közül is azok a kiemelkedőek, az em­lékezetesek, melyek ezen a finom határmezsgyén maradva, a jelképek ábrázolását az egyéni mű­vészi kifejezőeszközökkel és művészi egyéniséggel ötvözni és közvetíteni tudják.
dr. Bálint Ágnes