A teremtés első napján Isten szétválasztotta a vilá­gosságot a sötétségtől. Ez volt első tette, s csak azután következett az égbolt, a szárazföld, az égitestek, majd az élőlények megteremtése. A föld a világosság létezése előtt élettelen volt: puszta és üres, mélységeit sötétség borította. Az élet feltétele a fény létrehozása volt.

Nemcsak a létezéshez, de a létezés megtapasz­talásához is elengedhetetlen a fényesség. A láthatót sokkal könnyebben tekintjük létezőnek, mint a láthatatlant. A fény misztikája azonban a láthatatlan isteni jelenlét érzékeléséhez is hozzásegít, hiszen a világosság a sötétség, a gonoszság ellentéte, az Élet szimbóluma. Bármelyik kultúrának szakrális világát tekintjük, a kultikus terek mindig a „fényre épültek”. A felkelő Nap felé fordultak, fogadva a mindenek felett létező áldását.

A művészet, melynek szerepe a láthatatlan és a látható össszekötése, kezdetben varázslás, szakrális cselekedet volt. Varázslás a ritmussal, a hangokkal, a színekkel, a jelekkel, a fénnyel. A mágusok, akik a közösség vallási vezetői voltak, aranylemezekkel borított süveget és csillogó, fénytől szikrázó ékszereket viseltek. A legfontosabb szakrális tárgyakat – melyeket ma műtárgyaknak tartunk – szintén nemesfémekkel és drágakövekkel díszítették, annak jeleként, hogy nemcsak az evilági, hanem a túlvilági fényt is hordozzák.

A 12. század közepén a francia királyi temetke­zőhely, Saint Denis apátja, Suger átépíttette templomát. A szentély keleti falát áttörette, hogy kivilágosodjon a tér. Híres mestereket hívatott, és velük faragtatta ki a templom nyugati kapujának díszeit, velük ké­szíttette az iparművészeti remekeket, táblaképeket. Tevékenységének jelmondata így szólt: „Materiam superabat opus” azaz az „Anyagot felülmúlta a munka“, jelezvén, hogy a művek értékét elsősorban nem a felhasznált drága matériákban, hanem az alkotó szellemében és kifejezőerejében kell keresnünk.

Mindez sok száz évvel ezelőtt történt, de azóta sem szűnt meg az igény a művészek fényhordozó szerepére. A láthatatlan aranysüvegnek ma is ott kellene lenni az alkotók fején, hogy saját spirituális útjuk elmélyítésével a világosság közvetítőivé válhassanak. Mert a fényt még a gyökerek is megérzik, de a sötétségtől a virágok szirmai is becsukódnak. A művész felelőssége, hogy fényt ébreszt-e alkotásaival a befogadókban, és ehhez fel tudja-e vállalni azt a nehéz utat, ami nem csupán a mesterség elsajátításából áll.

A fény eredetének megtalálására a kelet felé tartó belső zarándokút ma sem könnyebb, mint 225 évvel ezelőtt volt, de el kell indulni rajta…

Várallyay Réka