Az ember az anonim névtelenségből kilépve jelek sokszínűségét és strukturált világát építi fel. Az első emberpár keresztény mítosza is a paradicsomi fa jó és rossz jelentését állítja egymás mellé, amely egymás nélkül nem nyerne önmaga tárgyi objektumán túlmutató jelentést. Így a jelek nem önmagukban, és véletlenszerűségükben, hanem az idő medrében hordoznak folytonosan építkező értelmet és viszonyítási pontokat. A kiállítás magán mitológiákat mutat be, melyekben egy képzőművész csoport mitológiai képeskönyveként a megidézett történetek egymás tükörképeit tárják elénk. Kollektív emlékképeink előhívásával látjuk, hogy milyen kulturális lenyomatokat őrizünk magunkban. A keresztény motívumkor mellett az ősi, pogány hitvilág képei hogyan lépnek az emlékezés előszobájába, erősítve „az őssejtig vagyok minden ős” József Attila-i gondolatot. Az alkotó ember a megfogalmazás mikéntjével lép be a jelek újra és újat mondó világába. A mítoszok általános érvényű kinyilatkoztatásai helyett a művész egyéni útkeresését, műfaji formavilágát, játékos önértelmezését ismerjük fel.
Feszt László kollográfia technikával készült grafikái gyakran egy motívumnak sokszorosított variánsaival fejezik ki a belső feszültséget. A felület tagoltsága erős határvonalakat jelöl ki, amelyek a kép síkjának jelölése mellett átléphető küszöböt jelentenek a múltból felhozott kincs egyszerű eleme és a szilárd szerkezet feszültsége között. Spirálisan befele gyűrűző körök visznek közelebb egy transzcendens szférához, amelyet ugyanakkor az alkotó és néző közös kultúrkör mezsgyéjén léphet át.
A befogadás határából, akár a falu széléről, egyszerű deszkából tákolt fakereszt tekint ránk, amelyet keretként a tövis imitáció határol körül. Innen tekintve a többi alkotó kiállított alkotásain megjelenő bibliai motívumok sorsszimbólumaihoz egy személyesebb viszonyítási pontot nyerünk. A kereszt ábrázolások hol a kinyilatkoztatás explicit erejével, hol a képzelet átmeneti rejtelmeiben, a látszólag véletlenszerűen egymáshoz rendelt vonalak esendőségében mutatkoznak meg.
A tárlat tovább építi a viszonyítási pontokat. A Feszt képen megidézett Miro motívumok stilizáltsága is jelzi a másikban való önmagam hasonlóságának felismerését (In Memóriám Miro). Több alkotás műfaji és formai megformáltsága rámutat a tanár és diák közös gondolkozására. A Feszt grafikák a nyugati modernség kifejezési módjait a saját egyéni és közösségi múltjának személyesen megélt képein közvetíti diákjai és a néző felé.
A megidézett Jelképek tartalmi hasonlóságok sok­színűségét mutatják. A művek egy mélyebb kapcsolatot teremtenek a posztmodern ember felszínessé váló élettere és egy mélyben rejlő szakrális értékszféra között.
Deák Ferenc