Létünk egyik ősi szimbólumeleme, sőt az ősiségnek is jelképe a világfa, az életet magával hordozó fa. Számos megnevezése – mint az életfa, égig érő fa, a tudás fája, Édenfa, termőág stb. – az időkeretbe foglalt életigenlést, a szellemi önvizsgá­latba burkolt termékeny életet, a frissítő, és mindig terjedelmesebben megújuló lét valóját jelenti. A világtörténelemben, a Paradicsomi tiltott fától kezdve az életfa sorsa szimbolikusan összefüggött egy-egy emberéletével, egy család, egy törzs, nép életével. Családfaként kapcsolatot teremt a tiszteletnek örvendő ősök és a mai halandók között. A világfa szerte­ágazó, mindig újrazöldülni képes koroná­jával, és az életet magába szívó gyökér­zete által, kapcsolatot képes teremteni a földi tér és a transzcendentális ég között. Ismeri az élet, az emberiség változatos sorsát, történelmét, tudáshalmazt, értelmi szubjektivitást hordoz. A képző- és nép­művészet mindig visszatérő termékeny­ség és folytonos megújulás motívuma.
A világfa Csoma-jelkép is lehet: a neves kutató, az élet fájának szétterülő koronázata alatt népének gyökereit kutatta. Tudásszellemet merített a fa létének igazságából, múltbatekintő őszinteségé­ből, pártatlanságából.
Az idei, kovásznai Csoma-tárlat e gaz­dag szimbólumvilágot járja körül. A részt­vevő művészek előtt teret biztosít a világ­fa tiszta ősiségének, időbe vesző értel­mének, ágai kiteljesedő ritmusának, gyö­kerei kuszaságának esztétikus megraga­dására, képi és formai megörökítésére. Minden alkotó a saját érzelmi és értelmi bensőjén keresztül világít rá a fa életköz­vetítő erejére. E tárlat az összetartozás szimbólumaként is jegyezhető világfa köré gyűjt minket, és otthonias esztétikai élményt nyújt.
Sántha Imre Géza