A teret nyitó kapu minduntalan képes élővé válni. Ezt mutatják részletei is: az alázatra késztető boltív, az arányokhoz igazított gerenda, az égre nyíló csúcsív, a mozgalmassággal telített, lépteket átengedő kapuszárnyak, a kilincs bizal­mas kattanása… E részletek, mint útba­igazítójelek értelmezhetőek.

A kapu, mint bensőséget teremtő szimbólum, soha nem korlátoz – hivatottságánál fogva – legfeljebb regulázni képes, kalauzol, életfelfogásokat közvetít, önmaga felé hívó gesztust ébreszt. Ahány kapu, annyi vízió. Átlátni rajtuk az idő feltartozhatatlan realitását, görcstelenségét, terek önálló kiteljesedését. Belső őszinteségünk kapui egymás irányába nyílnak, felharsogva tágulnak, vagy éppen önvizsgálódásunkra szűkül­nek. A kint és a bent egyazon világot alkotja, ha összeillesztője mindig egy alkalomadtán nyitható-zárható kapu. A kapu létélményünk egzakt szüle­ménye és tagadhatatlan kísérője. Mindig mestermunka: egzisztenciánk aktív em­lékműve, értékes vágyódásaink átme­nője.

A tizenkettedik kovásznai „Csoma”- tárlat tiszteletbeli megidézettje, a tíz éve eltávozott Gazdáné Olosz Ella művész­nő. Életművének lényeges állomása volt a kapu-téma, az általa önarcképként is értelmezett „Csend kapuja”, mely a belső nyugalom mérhetetlenségéről árulkodik. A művésznő „csend-értelmezései”, a kapuk lényegretörő tulajdonságai: egy­szerűek, békések, elnyugszik bennük a belsőnkben letisztult harmónia.

Az idei gyűjteményes tárlat gazdag anyagának minden alkotása kapu­szárnyként tárul elénk, a művészek által felkínált sajátos kifejezésmóddal, a nyitás és zárás mélyreható létélményéig.
Sántha Imre Géza

Szeretem a feszülő láncfonalak pengését, a gyapjúmotringok puha omlását, a kecskeszőr ezüstös fényét…
Szeretem a feszült várakozást, amíg kihordom a kompozíciók erővonalait, foltelosztását, egyensúlyát…
Szeretem a belső remegést, miközben várom festékoldatokba mártott szálaimon a színezés csodáját…
S szeretem a paraszt-osztováta recsegő-csattogó munkazaját, a vetélőről lepergő szálak szabad nyújtózását, a szövőtechnikák megszámlálhatatlan gazdagságban ajánlkozó, de mindig világos, áttekinthető rendjét…
Szeretem őket, pedig mindenikkel megszenvedek, mint a szüléssel, de mindenik új erőt, új ötletet, új lendületet sugall, melyeket sajnos, képtelen vagyok egytől-egyig megvalósítani.
De melyik munkafázisról mondjak le ?
Nélkülük úgy érzem magam, mint rossz anya, aki gyermekeit életük egy-egy szakaszában dajkaságba adja, s szenvtelenül veszi tudomásul mások irányította szenvedésüket…
Gazdáné Olosz Ella