„Volt egy öregapó. Volt néki, volt néki kilenc szép szál fia… Nem nevelte őket semmi mesterségre Csak erdőket járni, Csak vadra vadászni…” És: „Erdő sűrűjében szarvasokká lettek…”

Bartók… A régies stílusú román kolindából, melyben az ősi gondolkodásmód, az alakváltozás, az elhagyás, az elvesztés, az élet és halál mítosza sűrűsödik, született meg a magyar művészet egyik remeke, a régiből az új, az archaikus dalból a modern műzene egyik legegyetemesebb értékű alkotása.

Amikor a Kőrösi Csoma Sándor Emlékév ünnepi jellegű kiállítására a Cantata profana témát választottuk, arra is gondoltunk, hogy a Csoma Sándor-i szellemiséget, a különböző kultúrák találkozásának gondolatát is magába sűríti az, de tudatunkban hozzá kapcsolódik a magyar múlt is, a csodaszarvas űzés, az ázsiai puszták dallama, a „tiszta forrás” pentaton zenéje, mindaz, ami bennünk is emlék, és benne sűrűsödik a népünk sorsában annyira megélt elvesztés, elveszés komor drámája, tragédiája is…

És arra is gondoltunk, hogy a Cantata profana a magyar művészet immár megtermékenyítő ihletforrása, mely révén vallhat az alkotó magunkról, magáról, hitről, reménységről, életről és halálról… Költhet az alkotó múltat és jelent, az ősi mítosz révén kifejezheti a modern kor problémáit. Azt, hogy keressük vagy elveszítjük egymást, elveszítjük értékeinket, önazonosságunkat, egy nagy „hajtás” vagy menekülés a világ, üldözöttek, „célpontok” vagyunk, a történelem ködében vagyunk és csak keressük egymást. És keressük a szépséget, a természetet, melytől megfosztottuk-megfosztjuk magunkat, keressük saját múltunkat, jövőnket, önmagunkat. És hogy sarjad az élet, sarjad a természet, születik az új. Költhet a ritmikusan ismétlődő vagy az egymás fele sóvárgó formákkal, a nyitottságokkal és zártságokkal, a kompozíció rejtélyeivel… Költhet kötött vagy szabad módon, titokzatosan vagy racionálisan, úgy, amiként az énje diktálja. És nem a témát, de a benne sejlő életérzést, titkokat is festheti, karcolhatja, álmodhatja…

És itt vannak a művek… Itt a kiállítás… 99 alkotó 101 műve három hazából, Erdélyből, az Anyaországból és – egy alkotó révén – Szlovéniából… Jó grafikák, festmények, textilek, plasztikák…A nagyobb rész számára kihívás volt a kihívás, kihívás az alkotásra, a teremtésre, a költésre, színnel, ecsettel, vonallal, formával, technikával való kifejezésre.

Nézem a műveket. Van amelyiken ott van a számmítosz, maga a mítosz, ott az ajtó, melyen „szarvuk be nem férhet”, beleburjánzik a térbe a szarvas-agancs, benne remeg az alkotó lelkében a szépség, remegnek a színek, az árnyalatok, minden-minden… Máskor nem a motívum révén közelíti az alkotó a „témát”, hanem csak sejléseit jelzi, villantja fel… És (még mindig) az sem idegen, hogy témától-gondolattól függetlenül csak „küld egy képet”…

Az idei év tiszteletbeli meghívottja Kazinczy Gábor, aki már kiállításra való anyagban formálta képpé a témát, s most újra álmodta úgy, hogy sajátos módon ötvözte a sorsmotívumot az ugyancsak „plasztikaivá formált” zeneivel, bizonyítván ezzel, hogy a téma – s végezetül bármely téma – kimeríthetetlen. Vagy hogy mindig új és új lehetőségei felől közelíthetjük meg azt.

Az idén fődíja is van a kiállításnak, melyet a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület ajánlott fel azzal a titkolt reménységgel, hogy lesznek követői… Az inkább szimbolikus összeget a zsűri Plugor Sándornak ítélte csodálatos Szarvasáért. A közelmúltban elhunyt nagy alkotó sajnos már nem örvendhet kitüntetésének, műve, életműve előtti főhajtásunknak.
Gazda József